A herceg a békésen alvó lány fölé hajolt, és lágy csókot hintett annak ajkaira.

Sóhajtva becsuktam a könyvet, és a kád mellé raktam, majd orromig a habokba merültem.
Már megint egy unalmas, elavult szerelmi történet. Mindig is gyűlöltem az ilyet, csak a barátnőm kedvéért olvastam. Megegyeztünk, hogy havonta ad egy könyvet, amivel azt kezdek, amit akarok – de hát mit kezdenék egy könyvvel? Csak elolvasni lehet őket, másra egyáltalán nem jók.
Eleinte úgy volt, hogy én is adok neki egyet a saját polcomról, de már az első nyálas sztorija arra késztetett, hogy megírjam a saját verziómat, így végül azzal szolgáltattam neki vissza a könyvét. Szóval kialakult egy rendszer; ő ad, én pedig olvasok, és írok.
Ráérősen átmostam magam, majd kimásztam a kádból, és magamra tekertem egy törülközőt. A könyvet felkapva kimentem a fürdőből, át a szobámba, és leültem az asztalomhoz. Kicsit hátranéztem, a poros gitáromra, amire még annyi időt se szántam mostanában, hogy visszategyem a tokjába. El kéne adnom… ezzel a gondolattal letudva, visszafordultam az asztalhoz, miközben kihúztam a hajamból a gumit. Hagytam, hogy hosszú barna tincseim a nedves vállamra, és hátamra tapadjanak. Az ágyra dobtam a könyvet, majd magam elé húztam a régi írógépemet.

De a lány nem ébredt fel.

-o-

- Tessék – nyomtam a megszeppent lány kezébe a könyvet, és a cicás mappámat, mindenfajta köszönés nélkül. – Hatvan oldal.
- Három napja adtam oda – nézett rám bizonytalanul. – Egyre gyorsabb vagy…
- Csak egyre kisebb a kihívás – vontam vállat. – Egyszerűen nem értem, hogy tudsz ilyeneket olvasni. Kisgyerekeknek valók.
- Klasszikusok – javított ki azonnal. Halvány mosoly kúszott az arcomra, de próbáltam leplezni egy sóhajjal.
- Ha te mondod – néztem fel az égre, majd kicsit oldalra. – Lassan bemehetnénk… nemsokára csengetnek. Már nincsenek sokan az udvaron – fordultam kicsit meg, hogy magam mögé is ellássak, de megakadt a szemem valakin. – Az nem az osztálytársad? – Már láttam párszor ezt a fiút az iskolában. Teljesen kitűnt a többi ember közül a fekete-piros hajával, piercingjeivel, és ízléstelenül színes öltözékével. Most is egy lenge, tengerkék pulóverben, és piros, fekete csillagokkal tarkított csőnadrágban állt az iskolának - és így nekünk is - háttal. – Nem fázik?
- Kijo ilyen – vont vállat barátnőm. – Akkor én megyek. Fenn van órám. Most legalább lesz is mit csinálni rajta – lengette meg kicsit a kezében a mappámat, majd elmosolyodott. – Majd valamelyik szünetben összefutunk! – És ezzel letudva a köszönést, már száguldott is be az épületbe.
Fáradt sóhaj hagyta el a számat. Kicsit összébb húztam magamon a kabátot, és elindultam én is befelé, amikor meghallottam egy ismeretlen hangot magam mögött.
- Nem fázol?
Értetlenül fordultam vissza. Az az idétlen srác állt előttem, és nagy, mélybarna szemeivel engem nézett. Ahogy gondoltam; a lecipzárazott pulóvere alatt lila, fehér, és rózsaszín csíkos póló volt, ami ugyanúgy nem illett semmijéhez, ahogy a többi ruhadarabja se.
- Mármint, én? – hagytam abba az öltözéke mustrálását, és visszanéztem az arcára. Bólintott.
- Te is ezt akartad kérdezni, nem?
- De rajtam van kabát…
- Rajtam is van – mosolyodott el, mire összeráncoltam a homlokom.
- Nem, rajtad nincs.
- Lehet, hogy te nem látod, de itt van rajtam.
Ez az ember tényleg őrült – futott át rögtön az agyamon. Mögöttem, az épületben megszólalt a csengő, mire kicsit megrántottam a vállam, majd hátat fordítottam neki, és bementem.
Valószínűleg követett.

- Órák után el kell mennem a nagyimhoz.
- Akkor ma is mehetek egyedül haza?
Csalódottan ültem fel az asztalra, és lóbálni kezdtem a lábaimat.
- Lili, szállj le! Ha megint felidegesíted az ügyeletest, mehetsz az igazgatóhoz!
- Nagylány vagyok már, mit nekem az igazgató – vontam meg nemtörődöm-módon a vállaimat, de amikor a szemem sarkából megpillantottam a portás rosszalló tekintetét, azonnal le is pattantam. – Szóval, mostanában gyakran jársz el suli után a mamádhoz – ültem le vele szemben, az egyik székre, és az asztalra támaszkodtam.
- Igen. Sokat szomorkodik nekem, hogy alig lát mostanában, úgyhogy hagyom, hogy most kiunokázza magát – mosolyodott el.
- Nem rossz taktika – viszonoztam a mosolyát. – Akkor holnap találkozunk!

Az utolsó óra után vettem még egy automatás kávét, és azzal a kezemben indultam haza. Tudom, hogy az ilyenekből vagy kispórolják a koffeint, vagy én egyszerűen csak immunis vagyok arra, amit használnak, mindenesetre nem hat, de hűvös van kint, és legalább belülről felmelegít. Kortyoltam egy kicsit ebből az álkávéból, mielőtt átmentem volna az úttesten, de mielőtt elindultam volna, a nevemet hallottam magam mögül. Kíváncsian hátra fordultam, és azzal a sráccal találtam szembe magam, akiről reggel Nalával beszélgettünk.
- Igen? – kérdeztem kicsit furcsállva. – Honnan tudod a nevem? – jött rögtön a második kérdés, ami igazából még az első előtt megfogalmazódott bennem, de nem lett volna túl udvarias rögtön azzal kezdeni.
- Oh, hát… Nala mondta. – Erre csak néhány sűrűbb pislogással feleltem. – Tudod, a barátnőd – mosolyodott el. – Úgy mutatott be nekem, hogy te nem voltál ott.
- Oké, vágom – emeltem fel az üres kezem mellmagasságba. – Nem kell tovább magyaráznod!
- Rendben – szélesedett kicsit a mosolya, a karika oldalra fordult a szájában. – Pedig tudtam volna még ragozni.
- Ebben nem kételkedtem – mosolyodtam el én is. Továbbra is úgy gondoltam, nem komplett ez az ember. – Végülis, nekem is mondta a neved már.
- Valóban? – Bólintottam. Tényleg mondta, még ma reggel, de az igazat megvallva, már elfelejtettem. – Na, szóval ezt szeretném visszaadni – húzott ki a fekete alapon sárga, zöld, rózsaszín kék pöttyökkel és csilagocskákkal díszített válltáskájából egy cicás mappát. Pontosabban, az ÉN cicás mappámat.
Kiment az arcomból a vér, sőt, a vállaimból is.
- Ez… hogy került hozzád?
- Megint csak Nala – mosolygott továbbra is szakadatlanul. – Tetszik, ahogy írsz.
- Elolvastad?!
- Nem, én minden lánynak ezt mondom. – Összehúztam a szemem. – Igen, elolvastam! De nem kell így nézned. Tetszett. Nala mondta, hogy sokszor írsz.
- Nala nem is említette, hogy ilyen jóban vagytok – néztem még mindig hitetlenkedve rá, ő pedig kicsit oldalra billentette a fejét.
- Igazából nem is. Csak osztálytársak. Megkérdeztem, mit olvas, ő pedig elmondta. – Vállat vont. – De ez nem túl lényeges információ. Érdekelne, miket írsz még.
- De én meg nem akarom megmutatni őket! – kaptam ki a kezéből a mappámat, olyan hirtelen mozdulattal, hogy majdnem kilöttyent a kávém, amit időközben el is felejtettem.
- Miért nem? – A beszélgetésünk ideje alatt most először tűnt el a mosoly az arcáról.
- Mert azokat csak egy embernek írtam. Nalának. És különben is, más történetekből vettem az ötleteket. Szóval nem is sajátok. Olyan… átírás félék. Egyáltalán, miért magyarázom ezt neked?!
A srác jól láthatóan az alsóajkának nyomta a nyelvét, és ráérősen játszadozni kezdett a benne lévő karikával, miközben beszéltem. Amikor befejeztem, az egyik lábáról a másikra nehezedett, és már megint ott bujkált az arcán a mosoly.
- Attól még, hogy máshonnan veszed az ötletet, ez a te történeted marad. Nem lemásolod, hanem eszedbe jut róla valami, és a saját stílusodban papírra veted. Ezáltal válik egyedivé, olyanná, ami nem hasonlítható máshoz. Minden embert más ihlet meg.
- Aha. – Igazából nem nagyon érdekelt a kis monológja. Nem ismerem ezt a fickót, és én nem szoktam leállni ismeretlenekkel beszélgetni. Általában feszélyez, ha egy tök idegen beszél hozzám. Bár… végülis, most vele egészen fesztelenül beszélgettem.
- Nem érdekel, igaz? – kérdezte vidáman, gondolom, olvasott az arcomról, bár nem tudom, miért örült ennek ennyire. – Mindegy. Ha esetleg meggondolnád magad… szívesen fogadnám a történeteidet.
- Megjegyeztem – bólintottam, mire megint csak kiült az arcára egy egészséges mosoly. Becipzárazta a táskáját, aztán a csillagos nadrágja zsebébe dugta mindkét kezét.
Elköszöntünk, és miután átértem a zebrán, megálltam, hogy eltegyem a cicás mappámat, és hosszú idő után ismét belekortyoltam a kávémba.

-o-

Nem tudom, mi vihetett rá erre. Talán a kíváncsiság – igen, talán kíváncsi lettem arra, hogy egy olyan fura figura, akit a legtöbb ember hülyének néz az utcán, mit gondolhat a történeteimről. Azt hiszem, izgatott lettem attól, hogy – igaz, hogy a saját akaratom ellenére – egy ismeretlen elolvasta a művem, és tetszett neki. Mert az, hogy Nala azt mondja, remekül írok, csak egy baráti túlzás is lehet, de ha valaki így, ismeretlenül elém állva közli, hogy „Hé, ez tetszik!”, jelenthet valamit. Úgyhogy hétfőn, mielőtt elindultam a suliba, fogtam a cicás mappámat, és gyorsan beletömtem az összes eddigi történetemet.
És történt aznap még valami, ami nagyon meglepett: az ebédszünetben én magam mentem oda a sráchoz, és tettem le elé a mappát.
- Nahát – pislogott a cicára, aztán felnézett rám, és már mosolygott is. Más karika volt a szájában; fekete, kék golyóval a közepén. Teljesen eltért a piros hajától, és a khaki zöld pulóverétől. – Meggondoltad magad?
- Meggondolhatom magam megint – néztem rá kissé kihívóan, mire felnevetett, és magához ölelte a mappát.
- Most már az enyém!
Én is elmosolyodtam, aztán leültem vele szemben. Visszatette az asztalra a mappát, és kinyitotta, gyorsan átpörgette a lapokat, aztán elölről kezdve mindegyik történetnek megnézte a címét, és elolvasta az első bekezdéseket. Kissé furcsállva néztem rá, de nem törődött vele, úgyhogy egy kis idő után a pulóverét kezdtem bámulni.
- Nem szeretem ezt a pulóvert – jelentette ki két mondat olvasása között. – Elég letisztult színe van. De csak ezt találtam reggel. – Felhúztam a szemöldököm. Magyarázkodik?
- Oh, értem, szóval te mindig azt veszed fel, amit hirtelen találsz indulás előtt? – esett le hirtelen. Ez magyarázat az idióta színvilágra.
- Nem – pillantott fel rám meglepetten. – Csak a pulóverért vissza kellett mennem, mert fújt a szél.
Pislogtam párat.
- Miért, mi bajod az öltözködésemmel?
- Őh, hát… csak nem túl megszokott… - Próbáltam úgy megfogalmazni, hogy ne sértsem meg nagyon.
- Persze, hogy nem az – hajolt újra a betűk fölé. – Ha ilyen letisztult, unalmas színekben járnék, mint te, senki se venné észre, hogy élek. Kényelmetlen lenne.
- Hé! – húztam össze a szemöldököm. Én nem akartam megsérteni, erre ő jön azzal, hogy unalmasak a ruháim!
- Miért? – pillantott fel ismét, mosollyal az arcán. – Te talán nem feszengsz minden nap?
Kiengedtem a levegőt, amivel vissza akartam vágni, és kissé tétován figyeltem az arcát. Próbáltam összefüggést keresni a két dolog között, de nem sikerült.
- Bárcsak ezen múlna – mondtam végül. – De nem hinném, hogy egy ilyen, hm… unalmas ember nem érezné feszélyezve magát színes, kirívó ruhákban.
- Aki képes kirívóan öltözködni, azt nem érdekli, mit gondolnak róla mások. Egyszerűen csak élvezi. – Miközben beszélt, arrébb tette azt a lapot, amit az előbb olvasott, és lenézett a következőre. – Mellesleg, honnan tudja az unalmas ember, milyen másnak lenni, ha még soha se próbálta?
- Nem tudom – feleltem, és aprót sóhajtottam. Nem tudom követni ezt az alakot…
- Szóval dalokat is írsz…
- Igen. Tessék? – húztam fel a szemöldökömet, mire felkapott két-három lapot, és felém mutatta. Lefagytam. Véletlenül a történeteim közé kerültek! – Add ide! – kaptam a lapok után, de elrántotta a kezét.
- Elolvasom – jelentette ki, és hátradőlve a széken, az arca elé tartva a papírt, hogy ne tudjam elvenni tőle, olvasni kezdte. – Mihez írtad ezeket?
- Semmihez. Magamnak. Régiek – válaszoltam röviden, miközben magamban átkoztam Istent, hogy így kiszúrt velem. Felsóhajtottam. – Régen gitároztam.
- Már abbahagytad?
- Nincs sok kedvem hozzá…
- Miért? A gitározás olyan klassz. És ez a szöveg is tök klassz. Szóval, miért? – nézett rám kíváncsian. Mintha kissé izgatottá vált volna a témától.
- Szerintem tíz emberből nyolc megpróbál megtanulni kamaszkorában egy hangszeren… - Megtámasztottam a fejem az asztallapon. – Mert úgy gondolják, a zenészeknél nincsenek híresebb emberek. És ha valaki híres… hát, az biztos baromi jó.
- Igen, ebben van valami – bólintott. – Én is így gondolkodtam régebben.
- Na, és te miért hagytad abba? – kérdeztem, és úgy éreztem, ezzel végre kifogtam rajta.
- Ki mondta, hogy abbahagytam? – vigyorodott el, a kék golyó közelebb került a fekete-piros hajtincseihez, ezzel felhívva magára megint a figyelmet.
- Nem hagytad abba? – kicsit megdöbbentem. – Szóval még most is így gondolkodsz?
- Hát… - Letette a dalszövegeimet a többi történetre, és hátradőlt a széken. – Biztos nagyon jó lehet híresnek lenni. De tudom, milyen kemény munka azzá válni, és azt is, hogy egyedül nem megy.
- Igen, ez meg a másik – bólogattam.
- Nem szeretnék híres gitáros lenni. Nem az én világom.
Megint meglepett.
- Akkor miért gitározol?
- Ha már egyszer megtanultam, miért hagynám, hogy elfelejtsem? – kacsintott rám, aztán becsukta a mappát, és felállt.
Ebben a pillanatban becsengettek. Felpattantam, odaköptem egy gyors sziát, és rohantam fel a termembe. Csak akkor volt időm elgondolkodni azon, amit mondott, amikor leültem, és a tanár magyarázni kezdett.

-o-

Még aznap, tanulás után elővettem a gitáromat.
Eleinte csak néha rápillantottam, miközben a matek egyenleteket próbáltam bevágni. Aztán azon kaptam magam, hogy az ismeretlen adatok helyett a húrok hangjait sorolom alaphangolásnál. Milyen jól emlékszem még rá… végül már a füzet helyett a gitárra rakódott porba rajzoltam egy gyökjelet. Tényleg késztetést éreztem arra, hogy az ölembe kapjam, és játsszak. Pedig már jó ideje meg se fordult ilyesmi a fejemben. Hoztam egy rongyot, és szépen letöröltem a port róla, aztán felültem vele az ágyra, és lefogtam rajta egy akkordot. Belefájdult a fülem, annyira hamis volt.
A hangolás lassan ment, de büszke voltam magamra, hogy még mindig meg tudom csinálni. A következő akkord már tisztább volt, bár továbbra sem az igazi; örültem. Egy pillanatra megint elfogott a kiskori izgatottság, hogy nemsokára sztár leszek, ismerni fog mindenki, és tehetségesnek fognak tartani, de amint elrontottam az egyik akkordot, szertefoszlottak a képzelgéseim. A falnak dőltem, és elgondolkodtam: mikor is döntöttem úgy, hogy nem játszok többet? Pedig jól ment, legalábbis nem éreztem magam bénának.

Aznap éjfélig gitároztam a matekfüzetem mellett.