- Bőrkeményedéses az ujjad. Csak nem gitározol?
Nala még le se ült mellém, már kiszúrta.

- Milyen könnyen észreveszel ilyeneket – adtam hangot a meglepettségemnek, mire csak megvonta a vállát.
- Még mikor megismerkedtünk, mindig ilyen volt a kezed. Ezért nem nehéz észrevennem, hogy megint ilyen lett. Inkább az a furcsa, hogy miért. Múltkor még azt akartad, hogy eladjuk a gitárod egy árverésen.
- Azt hiszem, meggondoltam magam.
Mondtam volna, hogy biztos vagyok benne, de még nem igazán mertem ilyet állítani. Mindenesetre, két hete, hogy újra zenélgettem, belejöttem, és jelenleg eszemben sem volt abbahagyni. De még így is tudtam, hogy hamar meg fogom unni – ez a levegőbe zenélgetés nem vezet semmihez.
- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el barátnőm. – Oh igen, itt a mappád, Kijo küldi – vette elő a hátitáskájából a cicás mappámat, és elém csúsztatta az asztalon.
Kijo. Igen, most már rémlik, hogy így hívják.
- Nem üzent semmit? – kérdeztem, miközben eltettem a táskámba. Kis csalódottságot éreztem, hogy nem személyesen adta vissza; reméltem, hogy mond véleményt, vagy ilyesmi.
- Csak annyit, hogy „köszönöm”.
- Klassz – fújtam ki a levegőt kissé morcosan. Ez volt az utolsó alkalom, hogy idegenek kezébe adom a történeteimet.
Bár, egy szavam se lehet… ha nem adtam volna, nem látta volna a dalszövegeimet, nem beszéltünk volna a zenélésről, és a gitárom talán már egy másik álomvilágban rekedt tinit boldogítana.
- Most meg csak úgy, a semmin mosolyogsz – hajolt az arcomba Nala. – Egyre furább ez a nap.
- Bocs – nevettem el magam. – Azt hiszem, néha mégis van értelme meggondolatlanul cselekedni.

-o-

Csütörtökön nagyon meleg volt. Pedig alig egy hónapja még kabátban is fáztam, most meg bőven elég volt egy kardigán, esetleg egy mellény.
Ezen a napon találkoztam a héten először Kijoval, aki most sem hazudtolta meg magát; a rajzfilmfigurákkal díszített fehér pólója lelógott a térdhajlatáig, alatta pedig piros csőnadrág virított. Mindkét karján neonszínű gumikarkötők lógtak, és… strandpapucs volt rajta.
- Látom én, hogy süt a nap… de ez nem túlzás kicsit? – vontam kérdőre, miután csak úgy köszönés nélkül beállt elém, és a szokásos üde mosolyával engem nézett.
- Mármint a papucs? Lehet. De nézd – húzta ki a zsebéből a hatalmas napszemüvegét, és felnyomta az orrára -, így már nem az!
Ha megerőltettem volna magam, biztos vissza tudtam volna vágni. De inkább csak pislogtam párat, és megráztam a fejem.
- Vedd le. Irritál, hogy látom magam benne.
- És nem vagy megelégedve azzal, amit látsz?
- Ma a külsőségekről fogunk beszélgetni? Mert akkor veled kéne kezdeni.
- Én sem vagyok elégedett azzal, amit látok – vette le a szemüvegét.
- Mi van?! Oh, szóval szerinted ronda vagyok? – kaptam fel azonnal a vizet, a reakciómon pedig csak felnevetett.
- Nem, egyáltalán nem. De a hajad töredezett, a szemed karikás, az arcod egyáltalán nem mosolyog… nem is tartod egyenesen magad. A ruhád meg fekete, magába szívja a napfényt. Jól érzed te magad a bőrödben?
- Te – mutattam rá fenyegetően. – Nem figyelek rád!
Éppen húztam vissza magam mellé a kezem, de elkapta, és az arca elé húzta.
- Aha! Gitározol! – szélesedett ki a mosolya, és ekkor vettem észre, hogy a szájkarikájában most sárga a gömb. Elengedte a kezem, és elégedetten nézett rám. – Ezek szerint mégis figyelsz rám!
- Akkor figyeltem, de most nem fogok – húztam fel az orrom.
- És hogy megy?
- Hogy nem figyelek? Ha beszélsz, nehezen…
- A gitározás – mosolygott rám elnézően.
- Rendben van – bólogattam, inkább magamnak, mint neki, de bizonyos értelemben azért neki is szólt. – Talán kicsit jobban, mint régen. De lehet, hogy csak azért érzem így, mert sok idő eltelt.
- Remélem, nem fogod most olyan könnyen feladni – billentette kicsit oldalra a fejét, és visszatette az orrára a napszemüveget, majd mintha egyáltalán nem látna, felnézett mellettem az égre. – Oh! Nala visszaadta a mappád?
- Igen. – Ezzel eszembe is jutatta, hogy tulajdonképpen mérges vagyok rá. Azonnal duzzogni is kezdtem, amit észrevehetett, mert, bár nem csináltam feltűnően, rám nézett, és egy pillanatra tanácstalan arcot vágott, aztán megint kiült a mosoly az arcára.
- Kritikát akarsz, mi? Nincs túl sok. A régebbi történeteid messze nem olyan jók, mint a mostaniak… nem elég kidolgozottak, mintha csak gyorsan túl akartál volna lenni rajtuk. Az újabbak tetszettek. A dalszövegek… azokat meg imádtuk.
Befejeztem a duzzogást. Jól estek a szavai, hiszen nem is dicséretet akartam hallani, hanem az igazat, és meg is… várjunk.
- Imádtátok? – kaptam rá a tekintetem, de megint csak magamat láttam. – Vedd már le!
- Aha – kapta le a légyszemüveget, és visszacsúsztatta a zsebébe, aztán eligazgatta magán a felgyűrt pólóját. – Megmutattam néhány barátomnak.
Az első, ami hirtelen eszembe jutott, az, hogy vajon a barátai is ilyen csodabogarak-e. De hamar felváltotta a megválaszolatlan kérdésemet a harag.
- Nem adtam rá engedélyt!
- Tudom. Éppen ezért nem is kértem – mosolygott még mindig ugyanolyan nyugodtan. – De tudni szerettem volna, ők mit gondolnak.
- Miért?
- Számomra fontos a véleményük – vonta meg a vállát. – Tudod… szívesen meghallgatnám, hogyan gitározol.
- Dehogy. Ennyi volt. Végeztem veled! – mutogattam rá megint fenyegetően, de… hiába akartam, valamiért nem tudtam komolyan gondolni. Megint elfogott a kíváncsiság, csakúgy, mint amikor összeszedtem a cicás mappámba a történeteimet. Hogy odaadjam neki.
Nem mondott semmit, csak ugyanúgy mosolygott rám, mint eddig is. Összefonta a kezeit a mellkasa előtt, és, mintha érezte volna rajtam, hogy úgyis megadom magam, csak várt.
- Nem tudom, milyen mutáns vagy te, de hogy nem ember, az biztos – hunyorogtam rá, mire elkuncogta magát.
- Mondd csak, ráérsz szombaton?
- Nem tudom, merjek-e igent mondani…
- Tudod… most sokkal másabb stílusban beszélgetsz velem, mint legelőször – mosolygott szélesen. – És ezt pozitívumnak veszem.
- Hm… ráérek – sóhajtottam végül, ő pedig megint felgyűrte a pólóját, elmerült a zsebében, és kihúzott belőle egy kissé gyűrött cetlit.
- Tessék – nyújtotta nekem. Kihajtogattam, és megnéztem; egy cím volt rajta. – Délben ott leszek. Ha jössz, jössz, ha meggondolnád magad, azt is megértem. Vagyis, pontosítva, elfogadom.
- Várj – húztam fel a szemöldököm, és a cetliről megint ráemeltem a tekintetem. – Ezt eltervezted?
- Honnan veszed?
- Ott volt a cetli a zsebedben…
- Oh! Vág az eszed, csajszi – ütögette meg nagyvidáman a vállam. Kicsit megrogytam a keze alatt, nem azért, mert erős volt, hanem mert nem számítottam rá. – Kíváncsi vagyok, hogy találkozunk-e.

-o-

Úgy döntöttem, nem megyek el. Nem akartam tudni, mit tervelt ki, ahogy azt se, hova akart vinni. Egyszerűen nem voltam kíváncsi arra az idióta srácra, az idétlen mosolyával, a szokatlan stílusával, és a rengeteg ékszerrel a fején. Nem érdekelt az se, most mit szeretne tudat alatt tanítani, és miben változtatna meg megint akaratlanul. Vagy akarattal? Teljesen mindegy.
- Tudtam, hogy eljössz.
- Én is.
Fenébe. Fenébe, fenébe, fenébe. A kíváncsiság folyton legyőz.
Az egyik közeli buszmegálló melletti utcához vezetett a cím, amit adott, és annak ellenére, hogy negyed órát késtem – mert a másik irányba indultam el -, ő itt volt, és megvárt. Viszont most semmi kirívó nem volt az öltözékében. Egy egyszerű, kinyúlt szürke pulóver, egy fekete, teljesen átlagos farmernadrág, és egy kockás tornacsuka.
- Rendet raktak a szekrényedben? – kérdeztem, miután látványosan végigmértem. – Egészen úgy öltöztél ma, mint én.
- Gondolod? – vigyorodott el azonnal, aztán megfordult, és a nadrágjára mutatott. A combjain végigfutott két fehér nyíl, amik a fenekén lévő, strasszokkal kirakott „Don’t touch my sexy ASS” feliratra mutattak.
Felröhögtem. A számra csaptam a kezem, hogy vissza tudjam tartani, de nem igazán sikerült.
- Atya úr isten – vihogtam, miközben visszafordult, és szélesen vigyorogva bólogatott.
- Na ugye!
- Ez nem női nadrág véletlenül?
- Miért, nekem nem lehet szexi seggem? – nézett rám morcosan. – Mellesleg nem. Egy ismerősöm készítette, külön nekem!
- El tudom képzelni… - forgattam meg a szemeimet, de a vigyor még mindig nem tűnt el az arcomról.
- Na, de ez most nem lényeg. Szeretnék mutatni neked valamit – tért vissza megint az a kellemes mosoly az arcára, és a fejével hátrafelé bökött. – Gyere!
Követtem a szűk utcában, közben össze-vissza szaladgált a tekintetem az épületek, a plakátok, és az itt parkoló kocsik között. Nem tetszett a környék, magamtól biztos nem jöttem volna soha ide. Kijo a második ilyen utcában, az egyik ajtó előtt megállt, így én is ezt tettem, és jól megnéztem az ajtót. Néhány lépcső vezetett hozzá lefelé, és kisebb boltív vette körül, amin nagy, kopott betűkkel ez állt: End of Paradise. Magán az ósdi ajtón pedig egy frissebb szöveg: extrém fodrászat.
- Ide jöttünk – jelentette ki Kijo, mielőtt bármit is kérdezhettem volna. Jobb is, mert a kérdéseket, amik eszembe jutottak, nem tudtam rendesen megfogalmazni.
Kijo kinyitotta az ajtót, de nem engedett előre. Bement, körbenézett, aztán arrébb állt, hogy én is követni tudjam. Bezártam magam mögött az ajtót, ami belül már egyáltalán nem tűnt réginek – ugyanis élénkpirossal volt lefestve. De nem csak ez szúrt hirtelen szemet nekem, hanem a fal is, ami citromsárga volt, különböző pasztellszínű firkálmányokkal feltuningolva.
Maga a hely nem volt túl nagy, hasonlított ahhoz a fodrászathoz, ahol én jártam még régebben. Persze, az sokkal letisztultabb volt. Ez inkább egy játékkuckóhoz hasonlított, leszámítva az ollókat, fésűket, spayket, és hajformázó vasakat.
- Riki! – kiáltott be Kijo, mire kicsit összerezzentem. Belemerültem a szalon tanulmányozásába, azt hiszem. Ahogy felé fordultam, észrevettem a sarokban egy felfelé vezető csigalépcsőt, aminek a fokai piros szőrmével voltak bevonva.
Meg akartam kérdezni Kijot, ő tervezte-e meg ezt a helyet, de a fentről jövő, egyre közeledő léptek zaja belém fojtotta a szót.
- Jövök már! – hallottam egy furcsa hangot, és a lépcsőn megjelent… egy alak. Ledobogott a fokokon, és megállt a fodrászszék mellett. – Sziasztok! – vigyorgott ránk teljes fogsorral. – Késtetek egy csomót! – tette hozzá kissé rosszallóan.
Ilyen figurával talán csak mesekönyvben találkozhattam. Majdnem egy fejjel volt alacsonyabb nálam, az átlagnál kicsit mintha nagyobb lett volna a szája, ellenben az orra kis pisze volt. A haja nem volt túl rövid, viszont égnek állt, mintha nem fésülte volna meg reggel, és hátulról előre fekete, barna, szőke, és zöld színben pompázott. A bal fülében pedig legalább egy centis lyuk tátongott.
Elém állt, és mosolyogva felém nyújtotta a kezét.
- Szia, Riki vagyok, az egyik fodrász! – Olyan vidáman beszélt, és valami furcsa akcentussal. Lefagytam, hirtelen észre se vettem, hogy kezet akar fogni velem, csak meredtem rá hitetlenkedve.
- Te egy… kobold vagy? – csúszott ki a számon. Kijo mellettem elkuncogta magát.
- Mi? Dehogy vagyok kobold! Koboldok nem léteznek, hol élsz te?! – háborodott fel azonnal.
- Ne haragudj… öhm, én Lili vagyok – ráztam meg a kezét, mire megint csak vigyorogni kezdett.
- Tudom! Örülök, hogy megismerhetlek. Bár ahogy látom… - nézett végig rajtam. – Sok dolgunk lesz veled.
- Tessék? – szeppentem meg hirtelen. – Nem! Én nem azért jöttem, hogy bűvészkedj a hajammal!
- Hallod, Kijo? – nevetett fel, miközben hátrafordult a másik sráchoz. – Mostmár bűvész vagyok!
- Hé… - morogtam feldúltan. Nem szeretem, ha rajtam nevetnek.
- Ne aggódj, nem nyúlok a hajadhoz – fordult vissza felém, pimasz mosollyal az arcán. – Még. - Megráncoltam a szemöldököm, de mielőtt mondhattam volna bármit is, megragadta a csuklóm, és elkezdett húzni a csigalépcső felé. – Viszont gyere, Lizzy imádni fogja az alakod!
- Lizzy? – kérdeztem vissza azonnal, de már húzott is fel a lépcsőfokokon. Alig bírtam lerúgni a cipőmet, hogy ne azzal lépjek a szőrmére. Hátrapillantottam Kijora, aki csak mosolyogva követett minket felfelé.
Fent a falak ugyanolyanok voltak, mint a szalonban, és két keskeny, piros ajtó fogadott. A kissrác, Riki, ha jól emlékszem, kinyitotta az egyiket, és behúzott rajta.
- Namár, azt hittem, sose dugjátok fel a nózitokat! – hallottam azonnal egy vidám, csilingelő női hangot, és azonnal be is határoltam a szememmel a gazdáját. Egy nagy, piros puffon ücsörgött törökülésben, vékony karjait éppen kinyújtóztathatta, amikor bejöttünk, mert még mindig a levegőben tartotta őket. Gyönyörű lány volt, tökéletes alakkal, punkos ruhákban, telt ajkakkal, hatalmas aranyszínű szemekkel. A szempillái a tetovált, vékony szemöldökéig értek, a haja pedig lépcsőzetes, szőke volt, csak az alsó pár réteg volt fekete. Rögtön elfogott az irigység. – Szióka! Te vagy Lili, ugye? Én Liza vagyok! Nagyon örülök! Észrevetted, hogy ugyanúgy kezdődik a nevünk? Hát nem tök jó? Biztosan jelent valamit! A végzet akarhatta így!
Pislogtam párat. A tökéletességről alkotott illúzióm azonnal eltűnt. A lánynak pedig be nem állt a szája. Csak beszélt, beszélt, értelmetlen infókat halmozott egymásra, amiknek a felét fel se sikerült fognom.
- Liza, szerintem mostmár elég – hallottam meg egy mély, nyugodt hangot, amit eddig még nem ismertem. – Megijeszted szegényt.
A hang irányába fordultam. A srác egy szintén piros fotelben ült, terpeszben, egyik kezével a fejét támasztotta, és kedvesen mosolygott rám. – Üdv! Én Ren vagyok.
Gyorsan összegeztem magamban az eddigieket; rajta kívül még hárman voltak körülöttem, és mindháromban találtam valamit, ami miatt teljesen kitűntek a normálisak közül. Mi több, már ez a hely nem volt normális. De ez a srác, na ő teljesen normális volt. Egyszerű kék farmer, fekete ing, egy kereszt alakú medál a nyakában, semmi lyuk az arcán, keskeny, szürke szemek, hideg tekintet, barna, hosszú haj.
Kicsit körbenéztem.
- Oké… - köszörültem meg a torkom. – Mi a csapda? – néztem végül megint Renre, mire szélesebbre húzta a mosolyát, aztán résnyire nyitotta az ajkait, és kidugta a nyelvét.
Mind a kettőt.
- Hazamegyek! – jelentettem ki határozottan, és megfordultam, de Kijo az ajtóban állt, és megállított.
- Ugyan már, ne menj még! – nevetett fel. – Ők itt mind a barátaim.
- Rájöttem! – vágtam rá kicsit hisztisen. Kényelmetlenül éreztem magam. Itt most én voltam a kivétel, nem ők.
- Ren, ezért mondom neked, hogy mindig tartsd a pofádban a nyelved – morgott Liza, és keresztbe fonta a karjait maga előtt.
- Ő kérdezte, mi a „csapda” – mosolygott a srác. – Különben is, hidd el, egyszer nagyobb divat lesz kettészelni a nyelved, mint kilyukasztani.
- Nem fájt…? – kérdeztem kicsit félve, végülis, még sohasem kapcsolódtam ilyesfajta beszélgetésbe.
- De. Nagyon! És vérzett egy csomót – vigyorgott. – De már régen volt – vonta meg a vállát.
- Gyere Lili, huppanj le! – húzta meg a karom Riki, és leültetett Liza mellé egy kék puffra. Ő maga a Ren melletti, sárga puffra hasalt, Kijo pedig egyszerűen csak leült középre, a puzzle formájú szőnyegre.
- Szóval, most, hogy már mindenki ismeri Lilit – kezdte Kijo, mire felhúztam a szemöldököm.
- Dehogy ismernek, szinte csak most jöttem!
- Akkor maradnod kell még – mosolygott rám. Erre csak felfújtam az arcom.
- De édi! – nevetett fel Liza. – Ne aggódj emiatt, Lilike. Igazából, én és Riki se vagyunk itt olyan régóta…
- De nagyon szeretnénk, ha megismernél minket – vigyorgott a zöld hajú srác.
- Lili, lehet, hogy ez most kissé hülyén fog hangzani…
- …de azért hoztalak ide, hogy célt adjak az életednek – folytatta Kijo Ren megkezdett mondatát.
Elég idétlen arcot vágtam, azt hiszem. Nem tudom megfogalmazni, mit éreztem, de köze volt a félelemhez, és… talán az izgatottságoz.
- Mi van? – Végül csak ennyit bírtam kinyögni.
- Na jó. Pontosítok egy kicsit. – Kijo feltápászkodott a földről, és rám nézett. – Igazából csak visszaadom neked azt a célt, amit nemrég eldobtál magadtól. Feltéve, ha benne vagy.
- Még mindig nem értem... – húztam össze a szemöldököm, mire megfogta az egyik karom, és felhúzott a puffról.
- Gyere, megmutatom! – húzott ki a kis klubhelységből, és megállt a másik piros ajtó előtt. A kilincsre tette a kezem, én pedig kinyitottam az ajtót.
És megjelent előttem Csodaország.
Bár a vastag, hangszigetelt falak itt csak egy színűre voltak festve, és nem voltak se hatalmas virágok, se beszélő kék hernyók, csak erősítők, gyönyörű gitárok, hatalmas dobok, és egy mikrofonállvány.