Egy hét múlva került sor az első igazi próbára a most már teljes bandával.
Mivel még eddig egy gitáros hiányzott, nem volt saját zenéjük, így Ren előző, már feloszlott együttesének dalaival próbáltak magukban. Én is kaptam két-három kottát ezekből a dalokból, hogy átnézhessem őket. Miután elmeséltem, mi lett a gitárommal, Liza annyira megsajnált, hogy azonnal felajánlotta, vigyem haza a fekete gitárt, én pedig el is fogadtam. Így tudtam otthon gyakorolni.
Előző alkalommal kicsit hosszúra nyúlt a kis bemutatóm, és az utána lévő szolid ünneplés, így másra nem jutott idő, haza kellett mennem. De nem zavart, hogy még semmit sem tudok erről a Lost Paradise-ról, egyszerűen csak élveztem, hogy van egy gitárom; és ezzel a gitárral tartozom valahová.
Kijoval megint a buszmegállóban találkoztam. Nagyon menőnek éreztem magam, a goth-punk ruháimban, hátamon egy nagyszerű gitártokkal, de a találkozás – mint mindig – most is elfeledtette velem, milyen jól is nézhetek ki.
- Te… pizsamában vagy – állapítottam meg, miután megálltam előtte, ő pedig ártatlanul pislogott rám párat.
- Micsoda? Milyen országban köszönnek így?
- Nem akarom tudni, de… te pizsamában vagy – tört fel belőlem megint a tökéletes meghatározása a mostani viseletének. Ugyanis ez a piszkos bordó, kinyúlt, mindenhol gyűrött ing, és a bő virágmintás nadrág egyáltalán nem volt utcára illő – pláne nem lila papuccsal.
- Látnod kéne, miben alszom – vigyorodott el.
- Csak egyszer húznál normális ruhát…
- Csak mondd meg, mi nem normális ezekben! – mutatott végig magán.
- Például, ezt a nadrágot a buszon láttam egy csajon… nem mintha neki jobban állt volna…
- Ez egy unisex nadrág – bólintott jelentőségteljesen. – Na, gyere, menjünk, mert Riki leharapja a fejünket, ha késünk! – fogta meg a csuklóm, és elindult velem a kis szalon felé.

A fodrászat ma zárva volt. Kijo a saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, és be is zárta maga után, aztán feldobogott a szőrmés lépcsőn, én pedig követtem. Betettem a gitárt tokkal együtt a próbaterembe, és bementem a klubszobába, ahol már a többiek heverésztek.
- Késtetek – jegyezte meg Riki, miközben felült. Ő a szőnyegen feküdt eddig, és kisimította a hasán a Nightmare Bridge pólóját. Nem hinném, hogy az övé lett volna, az ujja a könyökéig ért, és ahogy ott ült a földön, szinte elveszett benne.
- Nem is késtünk – sóhajtott fel Kijo, és lehuppant Ren mellé az egyik puffra. A kígyónyelvű egy szürke, csónaknyakú, hálós fölsőben feszített, fekete trapéznadrággal. A zoknija viszont rózsaszín volt, és ettől nem tudtam elvonatkoztatni.
- Miujság, Lilcsi? Hogy mennek a számok? – Liza megtelt élettel, amikor meglátott. Ujjatlan, galléros fehér ing volt rajta, és fekete rövidnadrág, fehér necc harisnyával.
- Remekül. Sokat gyakoroltam – mosolyogtam a lányra, és leültem mellé. A becézést elengedtem a fülem mellett. – Viszont van néhány váltás, ami nem nagyon megy. Segítesz majd egy kicsit? – néztem Kijora, aki mosolyogva nézelődött a szobában, aztán a csendre végül rám nézett, és kissé meglepetten magára mutatott.
- Én?
- Csak jobban értesz hozzá, ha már gitáros vagy… - Kicsit engem is meglepett az ő meglepettsége, az ezt követő csend miatt pedig kicsit elbizonytalanodtam. Végül Ren elnevette magát.
- Szegény Lili, nem is tudod, ki melyik hangszeren játszik – mosolygott rám.
- De hát Kijo azt mondta, gitározik…
- Gitároztam, és néha előveszem, hogy ne vesszen kárba a tudásom – bólogatott Kijo. – De, mint már mondtam, az nem az én világom.
- Én vagyok a gitáros – vette át a szót Ren, mire hatalmasakat pislogtam rá. – Mi az? – mosolygott továbbra is.
- Én… én azt hittem, te énekelsz.
- Eh…? – Most Renen volt a pislogás sora, Liza pedig felnevetett mellettem.
- Hát hogy énekelne már? A szétvágott nyelvével néha beszélni se tud!
- Ez nem is igaz! – Ren feszülten vigyorgott. – El sem tudod képzelni, milyen csodákra vagyok képes ezekkel a nyelvekkel. Például egyszerre végig tudok nyalni a fölső, és az alsó ajkamon. Nem is beszélve arról, milyen hamar a csúcsra repítek egy nőt orálisan…
- Mégis milyen nő hagyná, hogy hozzáérj azzal a két csonkkal?! – borzongott meg Liza, és az én hátamon is végigfutott a hideg.
- El sem tudod képzelni, mennyi – vigyorgott szélesen a kígyónyelvű.
Kicsit bizonytalanul néztem végig a tagokon. A kép, ami eddig bennem élt, az volt, hogy Ren elől énekel, míg Kijo mellettem gitározik, és közben idétlen fejeket vág. De ez a képzelgés most hirtelen elillant.
- Akkor ki énekel? – kérdeztem meg végül. Kijo vidáman feltette a levegőbe mindkét kezét. – Te? – kerekedtek el a szemeim.
- Nem néznéd ki belőlem?
- Igazából nem… nem tudom elképzelni, hogy milyen egy dal a te hangoddal.
- Kemény kritika! – nevetett fel Riki, Kijo pedig lebiggyesztette a száját. Úgy nézett ki, mint egy kivert kiskutya. Egy pocsékul öltözött, kivert kiskutya. Elnevettem magam.
- Úgyis mindjárt megtudom, milyen a hangod!
- Akár kezdhetnénk is! – ugrott mögém Liza, és belecsimpaszkodott a nyakamba. Ekkor tűnt csak fel, hogy eddig csendben volt. Hátra fordítottam hozzá a fejem, és rámosolyogtam.
Átmentünk a próbaterembe, én kivettem a gitárt a tokból, Riki pedig nyújtózott egy hatalmasat. A póló most még hatalmasabbnak tűnt rajta, lecsúszott a válláról. Nem igazította meg, hagyta lógni, megropogtatta a kezét, és beállt a basszusgitár mellé.
- Riki, te vagy a basszgitáros? – pislogtam rá, majd Lizára néztem. – Akkor te…
- Én vagyok a dobos! – fejezte be helyettem vidáman, és az ütőkkel a kezében lehuppant az ülésére.
Nagyon meglepett ez a felállás. Liza végigütötte a tamokat, és jókorát vágott az egyik cintányérra. Ren felkapta a másik gitárt, Kijo pedig levette az állványról a piros szalagos mikrofont, és felénk fordult.
- De figyeljetek, hiába vártok tőlem csodát, még soha nem játszottam bandában – sóhajtottam fel. Látszott rajtuk, hogy ők valamennyire már összeszoktak, biztosan próbálták a számokat második gitáros nélkül is. – Nem hinném, hogy azonnal menne.
- Persze, ez teljesen természetes – mosolygott rám Ren. – Ne hidd azt, hogy mi profik vagyunk.
- Igen, én például csak egy éve dobolok – nevetett fel Liza. – Mióta megismertem a többieket… nem ismerek semmi trükköt, szinte csak az alapokat.
- Itt egyedül csak Rennek van tapasztalata – bólintott Riki. – Az előző bandájában ő volt a főnök.
- Igen, úgyhogy hihetsz nekem. – A kígyónyelvű megpengette a gitárját. – Elsőre nehéznek tűnhet, de tök hamar ráérzel majd. Ha megvan a ritmus, nincs is semmi baj. Kezdjük az első dallal!
Ez viszonylag megnyugtatott, de miután elkezdtük, rögtön úgy éreztem, nem fog menni. A negyedik próbálkozás után viszont majdhogynem sikerült végigjátszani a számot. Aztán sikerült ráéreznem arra, hogy ne kezdjek el vinnyogni, és hisztizni, ha elrontom, csak folytassam tovább, így - másfél óra alatt először – sikerült végigjátszanunk az első számot.
- Akkor most már beszállok én is. – Kijo mosolyogva felállt a székről, ahova idő közben leült. Ő türelmesen várt addig, míg rá nem érzek a dologra, szóval még nem énekelt. Kicsit izgatott voltam, kíváncsi voltam a hangjára. Valamiért úgy éreztem, hogy varázslatos hangja lesz, mint egy angyalnak, ha már egyszer ahhoz hasonlította magát.
Újból belekezdtünk a számba, és a felvezetés után Kijo maga elé emelte a mikrofont, és énekelni kezdett.
De a hatás elmaradt. Nem volt semmi tündérmesébe illő, lélegzetelállító pillanat, amikor én, a hősnő úgy érzi, megszűnik körülötte minden a furcsán összerakott angyal hangja hallatán. Igazából nem is hallottam a hangját. Annyira koncentráltam az én feladatomra, hogy teljesen hidegen hagyott.
- Menni fog ez! – Riki hangja zökkentett ki az elmélkedésből. Kicsit megbillentettem a fejem, és elmosolyodtam.
- Olyan jó volt a hangzás! – Liza lecsapta a dobverőket a pergőre, és felpattant. – Jó vagy, csajszi!
Kijo is mosolyogva felém fordult. Nagyon boldognak éreztem magam, tényleg, mintha egy álmom valósult volna meg. Nem az a régi, monoton álmom, hogy sztár leszek, hanem az, hogy zenélek. Most nem csak pengettem otthon, egy unalmas délutánon, hanem zenéltem, közösen másokkal.
Még soha nem éreztem ilyet.

Már csak az utolsó napsugarak világították az utcákat, amikor elindultam hazafelé. Elfáradtam, de mégis pörögtem az egész napos próbától, és a sikerélménytől, hogy többször is, hibátlanul eljátszottunk egy-egy számot. Belelendültem – nem hittem volna, hogy ilyen könnyen fog menni, féltem attól, hogy nem sikerül majd szinkronba kerülnöm a többiekkel, de úgy tűnik, kár volt ennyit parázni a dologtól. Gyorsan rákaptam.
Mosolyogva, nagyokat lépkedve hagytam el a szűk utcát, de nem oda lyukadtam ki, ahova kellett volna. Az üres poros út nem volt már ismeretlen, viszont azt jelentette, amitől tartottam: rossz irányba jöttem.
- Remek – sóhajtottam fel mérgesen. – Már megint…
- Eltévedtél?
- Nem. Pontosan tudom, hogy rossz helyen vagyok – morogtam, aztán meglepve nézem fel a hang irányába. Egy nálam jóval magasabb, szőke srác pislogott le rám. Gondolom, nem számított ilyen válaszra. – Jé, szia! – köszöntem neki hirtelen, miután felismertem benne azt a virágárust, aki a múltkor útbaigazított. Sokkal jobb látványt nyújtott így, kötény, és kendő nélkül.
- Szia. – Elmosolyodott, de látszott rajta, hogy kicsit zavarban van. Persze, hiszen az, hogy felismertem, nem jelenti azt, hogy ő is.
- Én vagyok az a hülye csaj, aki a múltkor útbaigazítást kért tőled – magyaráztam, hátha mégis emlékszik.
- Ah, az 52-es buszos lány? – nevette el magát. Huh, ezek szerint marha jó a memóriája. – Kicsit mintha megváltoztál volna!
- Igen, mondjuk úgy – nevettem el magam én is. Most valamiért nem furcsálltam, hogy ez a srác ilyen közvetlen… úgy tűnik Kijon, és a többieken sikerült megedződnöm. Meg talán az is rájátszott, hogy egy virágüzletben dolgozik, ahhoz meg elég közvetlennek kell lenni. Legalább is szerintem.
- Hé, ha gondolod, mehetünk együtt. Én is épp hazafelé tartok.
- Rendben – egyeztem bele, és meg is fordultam, hogy visszamehessek ugyanoda, csak most tovább, és nem egyedül. – Mellesleg, Lili vagyok.
- Lili? Szép név. Mint a lilom – nevette el magát.
- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani – sandítottam rá.
- Bocsi. Igazából nem vagyok virágbuzi, nem jut mindenről az az eszembe! – kezdett el azonnal mentegetőzni, de valahogy azt is olyan viccesen csinálta.
- Igazából Lilianna, de nem szeretem, ha valaki a teljes nevemet használja – sóhajtottam.
- És az Annát?
- Ne! – nevettem el magam. – Kiráz tőle a hideg! Térjünk át a te nevedre, jó?
- Az enyémre? Én Tonya vagyok.
- Hú, de szokatlan név… hogy írod?
- Ipszilonnal – nevetett megint. – Úgy, ahogy hallod.
- Tonya… Tonnja – ismételtem meg más hanglejtéssel, mire viccesen felnyikkant. Elnevettem magam. – Bocsi! Olyan furán hangzik! Ezek szerint nem vagy idevalósi, igaz?
- De, teljes mértékben ide születtem – húzta ki magát, mintha büszke lenne rá. – Nem tudom, honnan jött a szüleimnek ez a név… sose kérdeztem. De ha tudni akarod, megkérdezhetem! Hátha eltévedsz még valamikor – vigyorgott le rám, én meg sértődötten kinyújtottam rá a nyelvem.
- Hátha… gyakran előfordul.
- És mire fel ez a hatalmas változás? – kérdezte hirtelen, témát váltva.
- Csak úgy jött…
- A gitártok is csak stíluseszköz?
- Nem, van benne gitár is – vigyorodtam el. – Errefelé van a próbatermünk.
- Ah, ezek szerint egy punk bandában játszol?
- Punk… hát, nem hinném, hogy punk. Igazából még csak ma kezdtük el a próbákat, nincs még saját számunk.
- Nem tudjátok még, milyen stílusú a bandátok?
- Igazából lehet, hogy csak én nem tudom… - húztam el a számat. – Én vagyok a friss tag. A többiek már majd’ egy éve együtt zenélnek… nem igazán ismerem még őket.
- És merre van a próbatermetek? Ezen a környéken nehéz helyet találni…
- Egy extrém szalonban – nevettem el magam, ő meg csak pislogott.
- Lizáéknál?
- Ah? Ismered őket? – néztem fel rá meglepetten.
- Nem… nem mondhatnám. Pár haverom már kavart azzal a csajjal. elég gyorsan váltogatja a pasikat.
- Oh… nahát. – Ezt nem néztem volna ki Lizából. Bár, elég vad csajnak tűnt már első ránézésre is. És jó alakja van. Könnyen találhat magának pasit… - És, te is közéjük tartozol? – vigyorgok fel rá, mire megrázza a fejét.
- Nem vagyok híve az ilyen „egyéjszakás kalandoknak”… bár tény, Liza szép lány. – Na ugye, megmondtam. – Hol szállsz le?
- Áh, majd a végállomáson.
- Huh, és idáig eljössz? Én csak két megállót megyek. Tudod, ha mindig ilyenkor végeztek, jöhetnénk akár minden alkalommal együtt - fordult felém a megállóban mosolyogva.
- Lehet róla szó – mosolyogtam én is. – Majd valamikor, ha már lesz saját számunk, meghallgathatnál minket!
- Lehet róla szó – ismételte el nevetve, amit mondtam.
Hamar megjött a buszunk, és miután felszálltunk, már nem beszélgettünk szinte semmit. A tömeg, és a zaj nem igazán adott lehetőséget, így csak álltunk egymás mellett, de jól éreztem magam. A próba miatt is, és mert Tonyát is jófejnek tartottam. Ha nem tápláltak volna belém Kijoék ennyi önbizalmat, biztos nem ismertem volna meg őt sem.

És innentől kezdve próbáltunk. Minden hétvégén, minden péntek délután, aztán ahogy eljött a tavaszi szünet, és Kijoval mi is jobban ráértünk, minden nap. Kicsit átalakítgattuk, feldolgoztuk Ren régi együttesének számait, és a kígyónyelvű gitáros komponált az egyik szövegem alá egy kezdetleges zenét. Nekem nagyon tetszett. Belejöttem a zenélgetésbe, úgy érzem, sikerült felzárkóznom közéjük. Persze, Rent kivéve. Rajta tökéletesen látszott minden pillanatban, hogy a helyzet szakértője, pedig fel sem merült benne egy pillanatra se, hogy felvágjon azzal, ő már megjárta egyszer ezt az utat.
- Hé, Annácska! – hallottam meg magam mögött egyik reggel, mikor leszálltam a buszról. Azonnal felforrt az agyvizem, és mérgesen fordultam hátra.
- Megmondtam, hogy ne hívj így!
- Tudom! – Tonya nagyon élvezte, hogy ezzel az egy szóval bármikor felhúzhat. – Mit csinálsz itt kora reggel?
- Riki befesti e lenövésem. És Ren beszélni akar velünk.
- Most egy csomó olyan nevet mondtál, amit nem ismerek – mosolygott le rám jól szórakozva.
- Bocsi… a bandatársaim – mosolyodtam el én is.
A tavaszi szünetnek már vége volt, lassan átlépünk a nyárba, szóval már nagyszerű idő volt. Ennek ellenére, amikor Tonyával befordultunk az utcába, és megláttam pár méterrel magam előtt Kijot, látszólag vastag pulcsiban, és sapkában, kissé elbizonytalanodtam. Lehet, hogy csak nekem van melegem…?
- Kijo! – kiáltottam előre, mire megállt, és érdeklődve hátranézett. Elölről megnézve, nagyon jól állt neki ez a piszkosszürke, kötött kukássapka.
- Nahát, jó reggelt – mosolyodott el, és bevárt minket. Érdeklődve nézett fel Tonyára. – Hú, de magas vagy! – állapította meg azonnal.
- Tonya, ő az egyik bandatársam, Kijo. Kijo, ő itt Tonya – mutattam be gyorsan őket egymásnak. – Itt dolgozik az utca legvégében.
- Kitalálom: rossz irányba mentél, és úgy ismerkedtél össze vele. – Morcosan rásandítottam, mire elnevette magát. – Sejtettem! Örülök, hogy megismertelek, Tonya! – Kinyújtotta felé az egyik kezét, a virágárus srác pedig megrázta.
- Részemről a szerencse.
- Kijo, nincs meleged? – kérdeztem rá végül. Túlzásnak éreztem a felcipzárazott pulóvert.
- Miből gondolod? – pislogott rám értetlenül. – Ja, a pulóver? Nem találtam normális pólót, úgyhogy rávettem.
Néma csendben meredtem rá, mint egy elmebetegre, ő meg csak érdeklődve nézett vissza rám.
- Na jó, nekem mennem kell. Nyitom a boltot – törte meg Tonya a csendet, és megütögette a vállam. – Szép legyél! És jó próbát – biccentett, aztán kikerült minket.
- Szia! – kiáltottam utána, és mi is elindultunk. Bementünk a szalonba. Ma se volt nyitva, de Riki kivételezett velem egy kicsit, és megígérte, hogy ma megcsinálja a hajam.
- Jó reggelt! – köszönt nekünk azonnal a kis kobold. Már rajta volt a köténye, és előkészítette a festékeket, már tényleg csak én hiányoztam. Liza a szőrmés lépcső egyik fokán üldögélve integetett nekünk, aztán rögtön visszafordult a körmeihez. Épp lakkozta őket.
- Nektek is – köszöntünk mi is, és én azonnal bevetettem magam a fodrászszékbe. Láttam a nagy tükörben, hogy Kijo leveszi a sapkáját, kicsit beleborzol a lelapult hajába, és lekapja a pulóverét is. Ami alatt egy… egyszerű szürke póló van.
- Ez neked nem normális?! – akadtam ki azonnal. – Ez a sima, tök egyszerű póló?! Te miért akarsz kiakasztani folyton?!
- Öhm… - Kijo elnevette magát. – Túl egyszerű. Nem illik hozzám!
- Valóban nem… - morogtam.
Kijo leült Lizához, pár lépcsőfokkal lejjebb.
- Hé, kifessem a körmeidet? – fordult a punk lány azonnal felé.
- Milyen színek vannak?
- Sárga, narancs, pink, bordó, zöld, sötétkék, és fekete – sorolta Liza.
Csak ne pinket, ne pinket, ne pinket…
- A fekete jó lesz! – Felszusszantam. – A gyűrűsujjamra meg pinket. – Összeszorítottam a szemeimet.
- Rendben! – nevetett a lány.
Befejezte a saját körmeit, és miután azok megszáradtak, neki is állt Kijo ujjainak. Közben Riki már a fejemre kente a szőkítőt. Épp mentünk volna hátra lemosni, mikor betoppant Ren, aki miatt mindenkinek ilyen korán be kellett jönnie.
- Késtél! – szólta meg Riki azonnal. – Ráadásul nem is keveset!
- Bocsesz, tudok róla. – Ren bezárta maga mögött az ajtót, aztán ránk mosolygott. – De jó hírt hoztam. Kijo, neked festik a körmöd…?
- Aha. Tök jól néz ki! – mutatta a srác a kígyónyelvű felé a már megszáradt jobbkezét.
- Ez több, mint nagyszerű – rázta meg Ren a fejét. – Szóval tegnap elmentem a RexX-hez.
- Az egy kutya – állapítottam meg azzal a rengeteg tudásommal, az állatokkal kapcsolatban.
- Ja, meg a kiadó, akivel szerződtünk az előző bandámmal.
- Micsoda?! – Liza majdnem kiejtette a lakkozó ecsetet a kezéből, ahogy felé fordult.
- Jövő héten szívesen meghallgatnának minket – mosolygott szélesen Ren. – Úgyhogy nem ártana gyakorolnunk a saját számainkat.
- Ez most komoly? – kérdeztem. – Úgy érted, lesznek majd cédéink, meg ilyenek?
- Ha tetszünk nekik, szerződtetnek minket, lesz egy stúdiónk, és igen, Lili, lesznek cédéink. De ahhoz sokat kell dolgoznunk! Nemsokára itt a nyár, nektek is szünetetek lesz, és akkor beindulhatunk.
- Ez állat! – Riki úgy szorongatta a zuhanyrózsát, hogy kicsit veszélyben éreztem magam alatta, még így is, hogy nem hajoltam hátra a tálba.
Kijo felállt a lépcsőről, odabattyogott Ren elé, felnézett rá, és hirtelen a nyakába borult. Szegény srác majdnem összecsuklott, olyan váratlanul érte.
- Hé, ha összekörömlakkozod a hajam, nagyon megverlek, hallod?! – mérgelődött, aztán elnevette magát, és megölelte Kijot. – Na látod, milyen jó arc haverod van?
- Te vagy a legjobb! – nevette Kijo, és elengedte a kígyónyelvűt. – És mi leszünk a legjobbak – tette még hozzá.
Elmosolyodtam. Olyan aranyos volt ez a jelenet, mintha a kisfiú megölelné az apját. Aztán hátrahajtottam a fejem a tálba, és Riki elkezdte lemosni a hajam, én meg kicsit elgondolkodtam.

Innen már nincs visszaút.

Címkék: Lost Paradise