Hirtelen nem tudtam eldönteni, örüljek-e, féljek, vagy legyek szomorú. Bementem a kis, próbateremnek kiképzett szobácskába, megkerültem a mikrofonállványt, amin egy egyszerű mikrofon ücsörgött, piros selyemszalaggal átkötve, közelebbről is megnéztem a fekete ritmusgitárt, a színes fémhúrokkal ellátott basszusgitárt, és megálltam a bordó dobfelszerelés előtt. Kijo utánam jött, és megállt mellettem, megtámaszkodott egy másik gitártartó állványon.
- Szólógitár, és szólógitáros hiányunk van – közölte, mintha azt várná, hogy majd leszaladok a boltba, és hozok neki egyet.
- De én nem vagyok szólógitáros – fordultam felé. – Nem vagyok gitáros.
- Pedig úgy tudtam, van egy gitárod, és zenélgetsz vele – húzta mosolyra a száját, aztán vállmagasságba emelte a kezeit, és kicsit megbillentette a csípőjét. Ekkor vettem észre, hogy levette a pulcsit, és egy fehér, szivárvánnyal díszített trikó volt rajta. – Kell ennél több?
- Tehetség, kemény munka, idő… – kezdtem el sorolni a szükséges dolgokat. – Egyáltalán, azt sem tudjátok, hogy játszom. Már hirtelen be akartok venni a bandátokba? És csak egy egyszerű akusztikus gitárom van otthon, nincs nekem pénzem elektromosra… de már értem, miért lelkesedtél fel ennyire, amikor megláttad a dalszövegeimet – mosolyodtam el halványan. – Sajnálom, hogy el kell keserítselek… amúgy sem illettem volna bele ebbe a bandába a letisztult stílusommal, nem?
Kijo megértően végighallgatott, és már szóra nyitotta a száját, de Liza előbb elégelte meg a dolgot, és berobbant a szobába. Már amikor Kijo felé fordultam észrevettem, hogy az ajtóban hallgatózott.
- Ne csináld már, Lilike! Egyikőnk se profi zenész! És ugyan már, egy próbát mégiscsak megérne, nem gondolod? Végül is ez volt az álmod, nem? Mi se zenéltünk még soha semmilyen bandában. Vagyis Renny már egyszer igen, de az se tartott sokáig. Úgyhogy nem kéne ilyen apró dolgocskákon fennakadnod! Együtt mégiscsak könnyebben megy a zenélni tanulás! Van ösztönzés, közös cél, jó társaság!
- Én nem vagyok jó társaság! – vágtam gyorsan közbe, míg levegőt vett. A tüdejében is rekedt a levegő, amivel tovább akart beszélni, és megrökönyödve nézett rám. – Nekem egyáltalán nem olyan a stílusom, mint nektek! Én nem vagyok se kicsapongó, se elszánt, nem járok a fellegekben, én egyszerű vagyok, földhöz ragadt, és szürke! – soroltam kissé felháborodva, bár semmi okom nem volt felháborodni.
- És ha egy angyal, aki az égből jött, lenyújtaná neked a kezét, hogy felhúzzon magához? – kérdezte Kijo, én meg felé kaptam a fejem. – Azt is elutasítanád magadtól, és a földön maradnál?
Már nem egy üres állványnak támaszkodott. Volt ott egy másik fekete gitár. Akkor tehette oda, amikor Lizára figyeltem.
- Azt hiszem, igen – válaszoltam már normális hangerővel.
- De miért?
- Mert az angyal egy olyan helyre vinne, ahonnan nem tudnék hazajutni.
- Csak meg kell kérned, és visszatesz.
- Megkérhetném?
- Persze – szélesedett a mosolya. – Hiszen az angyal a barátod.
- Nekem nincs ilyen barátom – jelentettem ki határozottan. – Az én barátaim emberek.
Kijo mosolya kicsit megingott. Nem számított ilyen válaszra.
- Hazamegyek – sóhajtottam, és miután egy utolsó pillantást vetettem a gitárra, elindultam. Megkerültem Lizát, lerobogtam a finom szőrmével borított lépcsőkön, felvettem a cipőmet, és kisétáltam a csili-vili szalonból.
Kint fújt a szél. Nagyon hideg lett, pedig nem lehettem bent olyan sok időt. Összehúztam magamon a pulóverem, és elindultam visszafelé, a buszmegállóhoz. Reménykedtem, hogy nem tévedek el, mert mindig is hajlamos voltam ilyesmire… de amikor jöttünk, csak egyenesen átvágtunk pár utcán, úgyhogy lehetetlennek éreztem, hogy eltévedjek.
Furcsa, de… szomorúnak éreztem magam. Lehet, hogy csak bűntudatból, mert így otthagytam őket, vagy mert… igen, egy kicsit elfogott az az érzés, amit pár éve éreztem. Amikor én is bandát akartam alapítani, mindegy, hogy kivel, csak tudjon egy kicsit is zenélni… de úgy érzem, kinőttünk már ebből.
Vagy tényleg csak én vagyok ilyen szürke? Le kéne nyelnem a pesszimizmusomat.
Végre kiértem a szűk utcából, és körbenéztem. Sehol egy buszmegálló, csak egy széles, poros utca, ahol egy autó se közlekedett. Kissé furcsálltam, hogy a belvárosban még lehet találni ilyen helyet, vagy… addig gondolkodtam, hogy kisétáltam volna a külvárosba? Na, az azért lehetetlen.
Körbenéztem, és mákomra éppen most jött ki egy fiatal srác az egyik épületből. Hosszú, barna kötényt viselt, és a szőke haja hátra volt kötve egy sárga kendővel… érdekes látványt nyújtott, de ahogy közelebb értem hozzá, megértettem, miért: egy kis virágboltból jött ki, valószínűleg itt is dolgozhat. Ami azt jelenti, hogy ismeri itt a járást.
- Szia! – Összeszedtem magam, és megszólítottam. Eléggé nehezemre esett, de a szükség követel. Épp kinyújtóztatta a karjait, így ahogy felém fordult, megint maga mellé engedte őket. – Ne haragudj, meg tudnád mondani, merre van az 52-es busz megállója?
- Üdv – mosolyodott el kedvesen. – Bemész azon az utcán, és teljesen egyenesen – mutatott arra, amerről jöttem.
- Ez… csak egy vicc, ugye… - morogtam magam elé kínosan mosolyogva. Tényleg rossz irányba jöttem…
- Vicc? Dehogy. Én is mindig azzal a busszal megyek haza.
- Hát akkor… innen már csak menni fog. Köszi! – eresztettem meg felé egy kevésbé kínos mosolyt, mire biccentett egyet, és folytatta a nyújtózkodást. Én pedig elindultam vissza, amerről jöttem, és tovább.

-o-

Otthon a gitárom szomorúan fogadott az ágyon. Reggel még játszottam rajta egy keveset, mielőtt elkezdtem volna készülődni, ezért nem tettem el, de most egyáltalán nincs kedvem pengetni. Vagyis lehet, hogy van… de úgy érzem, azok után, amiket a szalonban mondtam, és tettem, nem érdemlem meg, hogy gitárhoz nyúljak. Leültem az íróasztalomhoz, hátratoltam az írógépemet, és megtámasztottam a fejem. Elgondolkodtam azon, amit Kijo mondott. Most komolyan angyalnak képzeli magát? Tény, hogy amikre eddig rávett, nekem is tetszettek, de ez már sok.
Aztán eszembe jutott még valami; hogy Nalán kívül nincsenek is barátaim. Volt valami abban, amit Liza mondott. Kell az inspiráció a zenéléshez, és nekem nem igazán volt meg. Ezért hagytam abba. Úgy tűnik, nem inspirál eléggé az, hogy „sztár szeretnék lenni”…

Egy halk sóhajjal ideiglenesen tisztáztam magamban a dolgokat, aztán felálltam az asztaltól, felvettem a gitárt, és visszaállítottam a helyére.

-o-

A hétfő reggelem nem ment túl simán. Elfelejtettem beállítani az ébresztőmet, és mikor felkeltem, már biztos voltam abban, hogy az első három órámat fújhatom.
Belebújtam a mamuszomba, és bágyadtan kibotorkáltam a konyhába. Apa épp a maradék kávét öntötte a mosogatóba, már a cipője is rajtavolt, a táskája pedig a hóna alatt.
- Lili, nem is tudtam, hogy itthon vagy – nézett rám egy pillanatra, aztán folytatta a kávé megsemmisítését. Eszébe se jutott, hogy ha nem öntené ki, nem kéne újat lefőznöm magamnak.
- Elaludtam – válaszoltam tömören, de látszott rajta, hogy nem érdekli.
- Gratulálok – a karórájára sandított, aztán beletette a főzőedényt az egyik szennyes edényben összegyűlt vízbe, és megütögette a vállam. – Sietek. Légy jó!
Nem kaptam több figyelmet, egy apró puszit, vagy egy félmosolyt. Kisétált az ajtón, és mikor hallottam, hogy bezárja, felsóhajtottam, és kissé undorodva néztem a kenyérmorzsa, és rizsdarabok között úszkáló kávéfőző edénykét. Mindig is utáltam mosogatni…

Nala nem jött le hozzám a nagyszünetben, biztos úgy gondolta, nem jövök ma be, így én mentem fel hozzá. Amint beléptem a termükbe, megpillantottam Kijot. A padra támaszkodva bámult ki az ablakon, kicsit unottan, talán fáradt lehetett. Kicsit csalódtam, hogy így ülve csak a neonzöld pulóverét láttam. De ő nem vett észre, így igyekeztem nem azzal foglalkozni, milyen kellemetlen a múltkori után a szeme elé kerülnöm, és betámadtam Nala padját.
- Szióka csajszi – mosolyodott el. – Azt hittem, beteg lettél.
- Csak elaludtam, semmi komoly – legyintettem mosolyogva.
- Ez megmagyarázza a bőröndöket a szemed alatt…
Elnevettem magam, aztán Kijo felé sandítottam. Még mindig nem nézett ide. Egyáltalán miért akarnám, hogy észrevegyen? Hisz egyáltalán nincs miről beszélnünk.
- Hogy megy a gitározás? – A kérdésre visszafordítottam a tekintetem Nala felé, kicsit talán több indulattal, mint szerettem volna, mert meglepetten pislogott párat. – Ne mondd, hogy máris abbahagytad!
Megint rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom – ezt akartam mondani. De nem ezt mondtam, nem tudom, miért.
- Dehogy hagytam abba. Jól megy, talán beújítok egy elektromos gitárt is – húztam fel az orrom büszkén, mire Nala elfüttyentette magát.
- Ez igen! Büszke vagyok rád, Lili – mosolygott rám őszintén, és áhítattal. – Végre megint azon az úton haladsz, hogy teljesítsd az álmodat!
Rettentő rosszul éreztem magam. Mintha egy boxoló költözött volna a gyomromba, és most kezdte volna el a bemelegítő gyakorlatait.
- Igen… azt teszem – bólintottam, bár a mosoly kicsit leapadt az arcomról.
- Mindenesetre, én hiszek benned – kacsintott rám Nala. – Egy rajongód már van!
- Köszönöm – nevettem el magam. Sírni lett volna kedvem. – Jobban fel vagy pörögve, mint én.
- Azt azért nem hiszem – nevetett ő is. – De nagyon örülök, hogy a legjobb barátnőm megint olyan vakmerő, mint volt. Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő!
- Megyek, mielőtt becsengetnek – sóhajtottam fel. Eddig bírtam ezt a beszélgetést.
Nala bólintott, és még mindig lelkesen elköszönt, én csak biccentettem egyet, és kifordultam a teremből. Előtte viszont megint Kijora pillantottam, aki ugyanúgy ült, mint eddig. De most vettem csak észre, hogy a haja mögött a csalódott tekintete felém irányult.
Kijo végig engem nézett.

-o-

Iskola után nem egyből haza mentem, hanem elkísértem Nalát vásárolni. Kinézett magának egy ruhát, de a leírása alapján el se tudtam képzelni, milyen lehet. A bolt, ahova vitt, közel volt az otthonához, egy eldugott kis utcában, egy tetováló szalon mellett.
Sose hittem volna, hogy Nala szokott ilyen helyeken mászkálni. Egy dark ruhaboltban nézett ki magának egy fodros, cseresznyemintás pántnélkülit, ami nagyon jól nézett ki, de hogy hogyan találhatott rá… nem tudtam összerakni. Mindenesetre, amíg próbált, én elmerültem a szebbnél szebb ruhákban. A szaggatott szoknyák, és gyönyörű fűzők közül én is szívesen hordtam volna párat… de úgy éreztem, nem az én stílusom. Nem engedhet meg magának ilyesmit egy olyan szürke lány, mint én.
Nala unszolására végül mégis felpróbáltam egy általam kiválogatott szettet.
- Nagyon jól nézel ki… - állapította meg tátott szájjal. – Csak ne vágnál hozzá ilyen savanyú képet. Ha sztár leszel, mindenképp ilyeneket hordj!
- Akkor mindenképp ilyeneket fogok hordani – nevettem fel.

Így esett meg, hogy későn értem haza.
Apu már itthon volt, valamit ténykedett a nappaliban. Nem köszönt, és én se neki – amióta anya meglépett innen, kevésbé vesszük figyelembe a másikat, mint ahogy ez reggel is megmutatkozott. Egyből a szobámba mentem, és elő akartam venni a gitáromat. Játszani akartam egy keveset, talán azért, hogy megnyugodjon a lelkem. Megint elragadott a gyermeki hév, sztár akartam lenni, hordani akartam azokat a szép ruhákat, nem akartam szürke, észrevétlen ember lenni.
Elmerülve a buzgó képzelgéseimben, a gitáromért nyúltam, de a kezem nekiütközött a szekrény oldalának. A homlokomat ráncolva néztem oda, de a gitár nem volt ott. Körbenéztem, holott biztos voltam abban, hogy a hétvégén visszatettem a helyére, és nem tévedhettem, mert se az ágyam mellett, de még az íróasztalom alatt, eldőlve se találtam.
- Apa! – rohantam át a nappaliba. – A gitárom! Nem láttad?
- Kidobtam.
Megállt bennem az ütő.
- Kidobtad… a gitáromat?
- Hisz te mondtad, hogy semmi szükséged rá.
- Azt már régen mondtam, mégsem dobtam ki! – kiabáltam. Nagyon mérges voltam, szinte szétvetett a düh. Apa megigazította a szemüvegét, és rám nézett.
- Ne kiabálj. Rengeteg dolgom van, majd később megbeszéljük.
Visszafordult a papírjaihoz, én pedig berobogtam a szobámba, és felzokogtam. A kispárnámat a számra szorítottam, hogy ne legyek túl hangos, és csak sírtam, jó sokáig.
Ez volt az én álmom; évekkel ezelőtt eldobtam, nemrég újra elővettem egy kis ideig, hogy megint félretehessem, és amikor újult erővel magamhoz akartam rántani, már nem hagyta magát.
Megunta, hogy folyton kihasználom, és inkább itt hagyott.
Lehunytam a szemem, és lassan elaludtam. Álmomban szép voltam, rövidebb, színes hajam, volt, szakadt harisnyát, fodros szoknyát, és vékony fűzőt viseltem, neon karkötőim világítottak a sötétben, és az UV sárga pengetőm fénycsíkokat húzott a levegőbe, ahogy pengettem a gyönyörű kék gitáromat.
Ahogy kicsit oldalra pillantottam, Rent láttam meg, ahogy teljes beleéléssel énekel. Aztán egy bökést éreztem a másik oldalról, és megláttam Kijot is, ahogy mosolyogva pengette a másik gitárt. Aztán közelebb hajolt, és a fülembe akart súgni valamit, de már nem emlékszem, mi volt az.
Felébredtem. Még sötét volt kint, de nem tudtam visszaaludni. Mert rájöttem, hogyan valósíthatom meg az álmomat.

-o-

Emlékezetből próbáltam újra rátalálni az extrém hajszalonra. Elsőre megint nem sikerült, de nem kellett útbaigazítás, hogy rájöjjek, az ellenkező irányba kell menni. A nyitva tartás szerint jókor ékeztem, így bekopogtam, és egy hangos, kicsit pösze „tessék” után benyitottam.
- Üdv! – Riki száz wattos mosollyal fordult felém, és amikor felismert, elöntötte az arcát a döbbenet. – Lili?
- Szia – eresztettem meg egy félszeg mosolyt. – A többiek itt vannak most?
- Nincsenek, de…
- Akkor jó – vágtam a szavába. – Ugyanis csak hozzád jöttem.
- Hozzám? – A kis kobold egyre értetlenebb arcot vágott.
- Igen. – Kiszélesedett a mosolyom. – Kicsit lóghat a vállam alá. Feketét szeretnék, és hmm, talán sötétkék melírcsíkokat. Ja! És frufrut. Jól tépd meg!
Riki pislogott párat, aztán megint széles vigyor ült ki az arcára, és összecsapta a két kezét.
- Fáradj beljebb!

És én megtettem az első lépést.