Riki vagy három órán keresztül csinálta a hajam. Nem nagyon beszélgettünk közben, és úgy tűnt, őt ez nem zavarta, engem viszont eléggé feszélyezett. Szerettem volna beszélgetni vele, de egyszerűen nem jött a számra egyetlen szó sem.
Viszont el kellett ismernem, Riki nagyon értett a szakmájához. Na, nem mintha az én hajam sok fodrászt látott volna, de az az egy, amit ismertem, nem bánt ilyen ügyesen az ollóval. Festve még sose voltam, a szőkítés pedig nem volt kellemes, a fanyar szagtól kicsit rosszul voltam. De elterelte a figyelmem a zene, ami a háttérben szólt. Általában a szalonokban rádióról szokott menni a zene, de itt CDről ment valami heavy metál. Nem igazán lepett meg, hisz gondolom, akik egy extrém hajszalonban dolgoznak, nagyjából egy ízléssel rendelkeznek… én még nem igazán hallgattam ilyen hörgő-gurgulázó metálzenét, és elsőre nem is jött be. De egy óra után már teljesen hozzászokott a fülem, sőt… tetszeni kezdett.
Riki épp befejezte a hajam szárítását, amikor valaki szó szerint berobbant a szalonba. A tükörből láttam a fekete, fehér fodros loliruhába öltözött lányt, hatalmas, kötött válltáskával a hóna alatt, hatalmas sarkú, magasított talpú csizmában. Csak a haja, és az arca alapján ismertem fel Lizát.
- Szióka Riii, bocsi, hogy késtem, csak az a hülye busz nem volt hajlandó megvárni. Gyökér buszvezető. Láttam én, mennyire élvezte, hogy elhúzhat az orrom előtt – morogta, aztán rám nézett. – Oh, helló! Hú, de csini lettél! – Letette a táskát a mellettem lévő fodrászszékbe, és lehajolt, szemmagasságba velem. Akaratlanul is beláttam a melltartójához. – Riii megint tökéletes munkát végzett! A kék illik a szemedhez!
- Szia Lizzy – mosolyodott el Riki. Végre szóhoz jutott. – Nem ismered meg?
- Hmm? – nézett fel a kis koboldra, aztán vissza rám, és kicsit összehúzott szemekkel szuggerálni kezdett. – Nem…
Ezen én is elmosolyodtam.
- Lili vagyok.
- Miii? – Liza hatalmasat visított. Majdnem leszállt a fejemről az új, tökéletes hajam.
- Nyugi Lizzy, ne kapj szívszédülést nekem, mert nem vagyok jó orvos – vigyorgott mögöttem Riki, aztán beletúrt a hajamba kétoldalt, és az ujjaival végigszántott a tincseim között. – Lili, nagyon jó hajad van. Ápold, ne legyen megint olyan széna belőle, mint volt!
- Értettem!
- Lilike, ezt nem hiszem el… - Liza hátragyűrte a táskáját a széken, és leült. – Másrészről, ez tök jó! Nagyon jól áll! Tényleg rád se lehet ismerni – mosolygott teljesen jókedvűen. – Hogyhogy rászántad magad ilyesmire?
- Kinevetsz, ha elmondom – fordítottam el a tekintetem zavartan mosolyogva.
- De édi! – kezdett el felém mutogatni. – Na ugyan már, miért nevetnélek ki?
- Na jó. Szóval azért, mert… szeretnék szép dark ruhákat hordani, de nem illett egyikhez se a régi stílusom… - Ha volt egyáltalán stílusom. Azt hiszem, nem igazán…
Liza nem igazán mondott erre semmit, úgyhogy kicsit félve visszafordítottam a tekintetem felé. Úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna.
- Húha – vigyorodott el mögöttem Riki. Értetlenkedve hátrafordultam, de Liza gyorsabb volt, hirtelen felpattant, megfogta a vállam, a másik kezét meg mellmagasságban ökölbe szorította.
- Lilike! – Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Meghatódott volna…? – Én… tökéletesen megértelek. – Tényleg meghatódott… - Gyere! – rántott fel hirtelen a székből, és elkezdett húzni a szőrmés lépcsők felé. Majdnem elestem a rám terített lepedőben.
- Várj már, még nem vagyok kész! – fordult utánunk Riki, közben sikeresen leszenvedtem magamról a lepedőt, meg a cipőt, mielőtt a gothruhás punk csaj elkezdett felrángatni a lépcsőn.
- De már kész vagy, veled dolgozom, ne hidd, hogy nem tudom – nyújtotta ki a kobold felé a nyelvét.
- Te is fodrász vagy? – kérdeztem meglepetten. Sikerült felvennem a tempóját.
- Aha! Nem is mondtam? Riii és én együtt vezetjük a szalont!
Aznap voltam másodjára a kis klubhelyiségben, pedig egyáltalán nem akartam feljönni. Liza behúzott a puzzle alakú szőnyegre, aztán elengedett, és kinyitotta a szoba sarkában álldogáló zöld-sárga kétajtós szekrényt. Derékig eltűnt az ajtók között, én pedig kicsit megszeppentem bámultam felé. Nem fogtam fel, mit akarhat.
Kidobált maga mögé néhány ruhát, aztán örömteljesen felnyikkant, és egy másik adag ruhával a kezében felém fordult, ledobta őket az egyik puffra.
- Próbáld fel őket!
- Ezek mik..?
- Hát ruhák! Minek tűnnek? – nevetett fel. - Gyerünk, próbáld csak fel őket! Nem harapnak!
A puff elé léptem, és megnéztem a kicsit összegyűrt ruhákat. Egy rövidke fekete, rongyos szoknya volt, és egy fekete-fehér, buggyos ujjú fűző. Meghatódtam. Nagyon tetszettek a ruhadarabok. Még sose hordtam ilyeneket, és most… Lizára sandítottam, ő meg kérdőn nézett rám.
- Öhm… kimennél? – Felnevetett.
- Szégyenlős a kicsi Lili? – nevetgélt, aztán oldalra billentette a fejét, és kiment a pici folyosóra.
Levetkőztem, és először a szoknyát vettem fel, aztán a fűzőt. Furán éreztem magam, és a fűzőt nem tudtam hátul meghúzni, úgyhogy tartottam, hogy le ne essen. Kicsit körbenéztem, aztán a szekrényhez léptem, és ahogy sejtettem; az ajtaján belül volt egy tükör, amiben meg tudtam nézni magam.
És nagyon tetszettem magamnak.
- Na, kész vagy szivi? – nézett be az ajtón Liza, és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a tükör előtt állva nézegetem magam. – Jaj, miért nem szóltál, hogy húzzam meg a fűzőt? – Mögém lépett, és jól meghúzta. Nem számítottam rá, majdnem kiesett a bordám. De ahogy megkötötte, éreztem, hogy nem jó. – Hát… kicsit nagy a melledre. Biztos a merevítő miatt…
- Neked vannak túl nagy melleid – sandítottam rá, mire pislogott párat. – Ömm, gondolom a te ruhád… - Felnevetett.
- Majd beveszek belőle egy kicsit.
- Meg tudod csinálni? – Most én pislogtam.
- Persze. Ezeket a ruhákat mind én varrtam – húzta ki magát büszkén. – Várj egy kicsit, keresek gombostűt, és majd beveszek belőle neked!
- De hát miért…?
- Neked adom – mosolygott rám. – Nekem már nem kell. Van bőven!
- Nem fogadhatom… - kezdtem volna visszakozni, de közbevágott.
- Ne kezdd! Én szeretem, ha mások az én ruháimat hordják. Te pedig szeretnél ilyen ruhát, nem? Tessék, kezdetnek megteszi – nevetgélt, közben két gombostűt beleügyeskedett az anyagba. Észre se vettem, mikor találta őket… - Na, óvatosan vedd le! Tudom, tudom, kimegyek!
Átöltöztem, és amíg fizettem Rikinek, és elmagyarázta, hogy vigyázhatok a legegyszerűbben a hajamra, Liza végzett is a méretre igazítással. Tényleg nagyon tehetséges lehet…

Így lettem egy nap alatt teljesen más ember.

-o-

Nem lepődtem meg azon, hogy otthon apu észre se vette, hogy változott rajtam valami. De azon se, hogy másnap az iskolában senki se ismert fel. Páran eléggé megbámultak, de a legtöbben, mint szoktak, nem foglalkoztak velem.
A fűző volt rajtam, meg egy térd alá érő régi, piszkosszürke farmer, amit minimálisan megszaggattam. A szoknyát nem volt merszem felvenni. Hiába akartam mindennél jobban extrém ruhákat, arra nem gondoltam, hogy akkor már utcára, emberek közé is azokban kéne mennem, és kissé megrémített a tudat. Csak szépen, fokozatosan…
Mindenesetre, alig vártam, hogy megmutassam az új énem Nalának. A nagyszünetben nem volt kedvem megvárni, hogy lebotorkáljon a másodikról, egyből a termük felé siettem, és ahogy berobbantam, mindenki rám nézett. A lelkesedésem kissé alább is hagyott… összehúztam magam, és gyorsan odaslammogtam Nala asztalához.
- Igen…? – nézett rám kissé elhűlve. – Szeretnél valamit?
- Véleményt – öltöttem magamra egy esetlen vigyort.
- Lili? – Kidülledtek a szemei. Igen, ilyesmi reakcióra számítottam. – Mi az ördög? Parókát vettél, vagy mi?
- Nem paróka – nevettem el magam. – Ez az igazi hajam. Egy nagyszerű fodrász csinálta.
- De hát ez kék. – Nala nem tudott ezen a tényen túljutni. – Határozottan kék.
- Határozottan – bólintottam. – Nem tetszik? Nekem nagyon.
- Fura… és ez a fűző? Nem ezt nézted, amikor a Darkey Veilben voltunk?
- Hogy hol? – pislogtam rá értelmesen.
- Abban a boltban. Nem nézted a nevét, mi? – vigyorodott el.
- Nem. – Megráztam a fejem. – De mindegy is. Nem, ezt egy ismerőstől kaptam.
- Huh, vannak ismerőseid rajtam kívül? – vigyorgott továbbra is szakadatlanul. – Amúgy jól nézel ki. Jobb rád nézni!
- Ugye? Csak úgy vonzom a tekinteteket – vigyorodtam el én is. Aztán rászántam magam, és kicsit körbenéztem. – Öhm. Kijo nincs benn?
- De, itt kell lennie valahol – nézett körbe ő is. – Biztos lement. Azt ne mondd, hogy miatta lettél ilyen – sandított vissza rám.
- Dehogy. Ennek semmi köze hozzá – vontam meg a vállam, aztán az órára néztem. Még van egy kis idő a szünetből… elköszöntem Nalától, és lerobogtam az aulába, a büféhez, a hátsó udvarra, de sehol nem találtam Kijot. Viszont a reggellel ellentétben, most mindenki engem bámult, és nem akart visszaengedni a portás az épületbe, merthogy én nem is járok ide. Ennek hála el is késtem a következő órámról.

Mielőtt elindultam volna hazafelé, vettem magamnak egy automatás kávét. Nem éreztem magam túl fáradtnak, de most úgy gondoltam, jól esne egy. Végülis kinn lehűlt a levegő, nálam meg csak egy kardigán volt. Ez majd felmelegít.
Beleszürcsöltem a kávémba, de mielőtt átjutottam volna az úttesten, valaki leszólított.
- Déjà vu-m van – fordultam Kijo felé. Miért van az, hogy ha én keresem, nincs meg, ő meg persze mindig megtalál?
Legközelebb el kell bújnom.
Kijo természetesen most sem hazudtolta meg magát; kék-piros-fehér kockás, könyékig érő flanel ing volt rajta, eléggé szűk, elől világos, hátul sötétebb farmernadrággal, aminek a szára egy lazán bekötött, hosszúszárú tornacsukába volt tömködve. Első ránézésre nagyon bejött, de aztán a hatalmas, csillag alakú pink fülbevalói elterelték a figyelmem.
- Nem véletlenül – állt meg mellettem, és mint mindig, most is mosolygott. – Mintha kicsit megváltoztál volna.
- Ne aggódj, nem viszem túlzásba, mint te – mosolyodtam el én is.
- Sejtettem. Így bőven jó vagy.
- Oh, ez most bók volt? – húztam fel a szemöldököm önelégülten, mire elkuncogta magát.
- A szürke kislány felcseperedett…
- Azért mondd, hogy egy kicsit meglepődtél.
- Nehéz lett volna azok után, hogy Lizzy örömkönnyekkel vetődött a nyakamba, hogy ruhát adott a frissen mosott Lilikének – vigyorgott.
- Ah, hát beköpött! – sóhajtottam fel színpadiasan. – Milyen egy alattomos banda vagytok ti!
- Még nem vagyunk teljes banda. – Kijo vigyora visszacsökkent mosolyba. Kicsit talán bizakodást láttam a szemeiben, de biztos voltam benne, hogy tudta, az, hogy megváltozott a külsőm, nem jelent semmit.
Én viszont elbizonytalanodtam. Megint éreztem azt, amit akkor, amikor otthagytam őket a szalonban.
- Megváltam a gitáromtól – szólaltam meg miután belekortyoltam a kávémba, és rendesen lenyeltem. Persze ez nem volt teljesen igaz, mivel lehet, hogy tényleg megváltam tőle, de nem szabad akaratomból. Mindenesetre kíváncsi voltam a reakciójára.
- Nahát…
Jó. Ennél azért többre számítottam.
- Nahát? – Kicsit felvontam a szemöldököm. Kijo csak lebiggyesztette a száját, aztán újra mosolyra húzta azt.
- Nem gondoltam volna, hogy ezt teszed. Azt hittem, jól megy a gitározás.
- Jól ment… - Kicsit felhúztam magam. Egyáltalán nem ilyen reakciót vártam. Azt hittem, megdöbben, vagy lehord, vagy legalább kissé lesajnálóan néz majd rám, de semmi. Ugyan úgy mosolygott, mint mindig.
- Mégis megint feladtad… ez kár. Tényleg szerettem volna hallani, ahogy játszol.
Hirtelen eszembe jutott a gitár, amit akkor mutatott, mikor bemutatott a többieknek. Az a gitár… annyira szép volt. Ráadásul elektromos; biztosan ezerszer jobban szólnának rajta a dalaim.
- Esetleg megmutathatom – vontam meg a vállam, mintha csak úgy mellékesen megjegyezném. Holott a gondolatra, hogy talán játszhatok azon a hangszeren, hevesen dobogni kezdett a szívem.
Ez már árt az egészségemnek!
- Igen? – Kijo most meglepődött. – Hát, végül is, van a próbatermünkben egy fölös gitár… - mosolyodott el újra. – Persze, ha eljönnél.
- Mondjuk szombaton? – mosolyodtam el én is. Játszani fogok egy igazi, menő elektromos gitáron!
- Remekül hangzik! – Kijo mosolya kiszélesedett, és ekkor vettem észre, hogy kék golyó van a szájkarikájában. De továbbra se tudtam elvonatkoztatni a fülbevalóitól. – Találkozhatnánk a buszmegállóban. Bár már odatalálsz…
- Oh, találkozzunk! – vágtam rá azonnal. – Hajlamos vagyok eltévedni… - Ezen elkuncogta magát. – Ne nevess már ki!
- Rendben. Akkor szombaton.
Mosolyogva köszöntünk el egymástól, és most egyáltalán nem bántam, hogy kihűlt a kávém, boldogan megittam, miután átmentem az úton.

-o-

Szombaton felvettem a szoknyát is, amit Lizától kaptam, hogy lássa, mennyire örülök neki. Találtam egy sötétkék, és egy necc harisnyát otthon, utóbbit biztosan anyu hagyta még itt, mindenesetre felvettem mindkettőt. Nagyon ütősen nézett ki a kettő egymáson. És nem aggódtam azon, hogy mit szólnak az emberek, végül is tudtam, hogy olyan helyre megyek, ahol nemhogy kinéznek, de meg is dicsérnek.
Mondjuk a kis diszkrét tornacsukám nem igazán illett a szerelésemhez… legalább is én úgy éreztem. De annyira nem izgatott a dolog, sőt, amikor megláttam Kijot a megállóban, el is felejtettem, hogy egyáltalán van rajtam olyan ruha, ami nem megszokott.
Kijon egy rövid, alul szakadt fekete fölső volt, tele fehér, és piros írással. Felül, a vállainál vékony pántok tartották össze az anyagot, illetve a nyakában is volt egy nyakörv-szerű dolog. A bő, térdig érő bordó nadrágjára kék nadrágtartót csíptetett, de hagyta lógni a lábai mellett. A nadrág alatt fekete, színes kis koponyákkal díszített legging takarta a lábát, és fehér, lehajtott szárú tornacipő volt rajta.
- Kiakasztó vagy – álltam meg előtte csípőre tett kézzel.
- Te meg dögös – mosolygott rám, aztán felvette az eddig a kezében tartott napszemüvegét. Megjegyzem, indokolatlanul, ugyanis a nap nem sütött. – Na, gyere!
Bent minden ugyanolyan volt, mint múlthéten. Mikor beléptünk, Riki nagy hangon, vigyorogva köszönt nekünk, aztán visszafordult a csajhoz, aki éppen fizetni akart neki az új frizurájáért. Amikor az ajtó felé fordult, hogy elmehessen, rám nézett, és megállt a mozdulatban.
- Anyád – közölte velem csak így, mire kicsit hitetlenkedve bámultam vissza rá.
- A tied! – Erre felnevetett.
- Bóknak szántam. – Ezt hogy lehet bóknak szánni…? – Úgy értem barón nézel ki.
Nem nagyon voltam tisztában a baró szó jelentésével, de be tudtam határolni, hogy megdicsért. És nagyon jól esett.
Riki összetakarította a hajat, és eltette a hajvasalót, és a kencéket. Észrevettem, hogy most erősebb színe volt a hajának, gondolom nemrég festhette újra. Fekete, koponyával díszített kantáros nadrág volt rajta, alatta egyszerű fehér pólóval, és egy gumipapucs. Gondolom, ezt csak a szalonban hordja, nem ebben mászkál az utcán… Mindenesetre, első ránézésre egy aranyos, zöld hajú kisfiúnak tűnt.
Levettük a cipőnket, és felrobogtunk a kis emeletre. Most rögtön a próbaterembe mentünk, ahol már Liza, és Ren is vártak minket. Lizán most két felső volt; egy absztrakt mintás póló, ami annyira szét volt szaggatva, hogy az alatta lévő fekete-fehér csíkos trikó nélkül sztriptíz bárba illett volna. Ezt a rojtos rövidnadrág, és az itt-ott elszakadt necc harisnya se cáfolta meg.
Ren laza volt, mint mikor legutóbb láttam. Egy fehér póló, és egy farmer. De ahogy ránéztem, rögtön a nyelvére gondoltam.
- Lili, nagyon vagány lettél – mosolyodott el, ahogy beléptem. – Lizzy már körülírta, milyen az új hajad, de nem sikerült elképzelnem.
- Mert béna vagy, és semmi fantáziád, azért! – sértődött meg a punk csaj azonnal. – Nem az én hibám, hogy folyton a melleimet nézed.
- Mi van? Nem akarok semmit a melleidtől! Amikor kicsit lebillen a fejem, mikor hozzám beszélsz, az azért van, mert elaludtam!
- Bunkó vagy, Renny – szontyolodott el.
- A Renny női név – morogta Ren, aztán felsóhajtott.
- Mi talán visszajövünk máskor… - mutattam az ajtó felé, és meg is fordultam, de Kijo elállta az utam.
- Na, na! Arról volt szó, hogy játszol nekünk valamit – mosolygott.
- Ezzel a kettővel ne foglalkozz, folyton egymást eszik – vigyorgott Riki, aztán hátraszalad a fekete gitárért.
- Inkább ti esztek engem! – morrant fel a kígyónyelvű. – Folyton engem szekáltok!
- Mert téged lehet – mosolyodott el Liza angyalian. – Amúgy Lilcsi, nagyon jól áll a ruha! Szereted? Szívesen adok még párat, ha gondolod!
- Lilcsi? – néztem rá kissé zavarodott mosollyal az arcomon. – Igen, nagyon szeretem. Legszívesebben mindig ezt hordanám…
- Azért fürdés közben kényelmetlen lenne, valld be – nevetgélt a lány, mire én is elnevettem magam.
- Nem szó szerint értettem!
Aztán Riki előrehozta nekem a gitárt. Olyan szép volt. Ahogy felém nyújtotta, láttam magam a felületén.
- Tessék, be van hangolva. Neked csak játszanod kell! – Még a nyakamba is akasztotta, és a kezembe adta a pengetőt, aztán bedugta az erősítőbe, és bekapcsolta azt.
- Kápráztass el minket, csajszi! – emelte Liza lelkesen a magasba a kezeit, én meg kezdtem zavarban érezni magam.
- Senki se garantálja, hogy jól játszom…
- Nem az a lényeg. – Kijo a vállamra tette a kezét, és bíztatóan rám mosolygott. Ezüst kő volt a szájában. – Most csak játssz. Őszintén megmondjuk, ha nem jó.
Nagy levegőt vettem, aztán megpengettem a gitárt. Ahogy az erősítő felhangosította, kicsit összerezzentem. Sose játszottam még így. Aztán lefogtam az első akkordot, és nekikezdtem annak a számnak, amit a legtöbbet gyakoroltam otthon. Talán ezt a dalt írtam a legrégebben, nem csoda, hogy így a szívemhez nőtt. Persze a szöveget nem énekeltem hozzá. Tisztában volta azzal, hogy a hangom nem jó, és nem akartam elrontani a játékomat vele.
Eleinte remegett a kezem, így inkább lehunytam a szemeimet, és így, hogy nem láttam az engem figyelő bandát, könnyebben ment a húrok lefogása. Aztán mikor a dal végére értem, halkan felsóhajtottam, és félve kinyitottam a szemem.
Mindannyian komolyan bámultak rám, nem tudtam kiolvasni semmit a tekintetükből. Se azt, hogy tetszett nekik, de azt sem, hogy nem. Végül Kijo elmosolyodott.
- Nekem bejött. Nektek?
- Mit bejött? Pokolian jó volt! – kezdett Liza azonnal méltatlankodni, mire Riki felsóhajtott.
- Lizzy, mindig túlzásokba esel!
- Nem, amúgy tényleg jó volt – mosolyodott el Ren is.
- Hallottad, Riii, Renny szava szent! – mutatott a lány Renre, mire az ingerülten felmorrant.
- Ne mutogass!
Sírni tudtam volna. A megkönnyebbüléstől, hogy másoknak játszottam, és az örömtől, hogy tetszett nekik. Nem túlozták el, nem kezdtek ajnározni, véleménynyilvánítás után rögtön szócsatázni kezdtek, de ennél jobban még nem éreztem magam.
Megköszörültem a torkom.
- Tudjátok, az a dolog, amiért idehívtatok… - Mindenki felém fordult. – Mármint legelőször. Na, hát… egy próbát talán megér…
- Mi? – Kijo pislogott párat. – Mit mondasz? Nem értjük.
- Ja, ja, fejezd ki magad érthetőbben! – bólogatott Liza.
- Talán… beállhatnék a bandába – motyogtam kissé zavarban.
- Talán? – Ren felhúzta a szemöldökét.
- Most ezt direkt csináljátok? – morrantam fel. – Értitek, mit akarok, nem? – Leakasztottam a gitárt a nyakamból. – Vigyázzatok, mert meggondolom magam! – nyafogtam, mire egymásra néztek, és elkezdtek nevetni.
De nem éreztem magam kellemetlenül. Inkább én is elmosolyodtam.
- Juhú! – Riki hirtelen a nyakamba vetette magát, és ölelgetni kezdett. – Üdv nálunk, Lili! – Elnevettem magam a lelkesedésén, és hirtelen felindulásból én is megöleltem.
- Hallod, haver? – Ren Kijo vállára támaszkodott, és elvigyorodott. – Megcsináltuk. A Lost Paradise végre teljes.

Kijo nem mondott semmi, csak bólintott egyet, és mosolygott. Szélesen mosolygott.
Mintha könnyes lett volna a szeme.

Címkék: Lost Paradise

 Névtelen said on 2011. augusztus 6. 19:36  

Hogy a szalonból távozó csaj szav(ával)aival éljek: "Anyád".
Egy m betű kimaradt ott, hogy Tisztában voltam azzal, aaamikor játszik, és azt ecseteli miért nem énekel.
Csak így tovább csajszi~ TWT

 ♫GokYuuSa♫ said on 2011. augusztus 15. 16:33  

BAZZD! Szívem! Ez ááá*------*
OIIII!!!! XD *most ujjong*