- Lizzy, hozzád jöttek!
Riki kiabálása apró visszhangot vert a próbaterem, és a klubszoba közötti folyosón, és mivel nem csuktam be a klub ajtaját, a hang bejutott hozzám is, ezzel felébresztve. Pedig nem is aludtam el olyan régen… talán fél órája. Álmosan felültem, és megdörzsöltem kicsit a szemem. A szőnyegen aludtam, fejemet a puffnak döntve, így kicsit elgémberedett a nyakam, de egy kis mozgatás után már nem is fájt. Lerohantam a lépcsőn, és mosolyogva köszöntem a vendégemnek.
- Megint aludtál? – kérdezte Riki kicsit rosszallóan.
- Ezt honnan veszed?!
- Elkented a sminked…
Belenéztem a nagy tükörbe, és szörnyülködve felnyögtem.
- Szent isten!
- Mint egy panda! –Riki nagyon jól szórakozott rajtam.
- Na jó. – A mini hűtőnkhöz léptem, kikaptam egy energiaitalt, és felbontottam. – Vik, nyugodtan ülj le, amíg felébredek! – Vendégem elmosolyodott, és levágódott a székbe. – Akkor a szokásos?
- Jepp!
- Riii, keversz be nekem szőkítőt? – néztem rá nagy szemekkel, mire Riki felhúzta a szemöldökét.
- Nem túl meggyőző a kiskutyanézésed ezzel a borzalmas sminkkel. – Felhúztam az orrom, de mielőtt rákezdhettem volna, gyorsan hozzátette: - Keverek!

-ooo-

Mikor ide költöztem, ebbe a világ közepe országba, nehezen szoktam meg, hogy itt nincs se tengerpart, se kellemes idő.
Amikor ide jöttem, mínusz tíz fok volt.
Amint beléptem az új lakásomba, már utáltam ezt a helyet.
„Sikeres akarsz lenni? Akkor kapd össze magad, és legyél sikeres ott, ahol vevők az ízléstelen gönceidre, és idióta kacatjaidra!” – nagyapám vádló szavai visszhangzottak a fejemben. Mondjuk tudtam, hogy igaza van, még ha így is adta a tudtomra; ha azt akarom, hogy a ruháimat sokan szeressék, olyan helyen kell próbálkoznom, ahol biztos akad, akinek tetszik. Egy problémám volt csupán: fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki.
A legjobb megoldás talán az internetes hirdetés lett volna. De ahhoz nem ártott volna egy számítógép, és… természetesen internet. A második ötletem a szórólapozás volt, de ahhoz meg kellett volna valamilyen hely, ahol megmutathatom a ruháimat. Erre pedig nem volt pénzem.
Így lettem elszánt, nagyravágyó fiatalból utcai árus.

- Hé Ren, ezt figyeld! – Egy tornacipő fékezett le előttem. Vékony, zöld csőfarmerrel takart lábak álltak ki belőle, és ahogy feljebb néztem, egy kis, keresztes mintával borított kabát fölött egy boldog arcú, fekete-piros borzos hajú fejet pillantottam meg. – Utcai ruhabolt!
- Meglep? Szoktak árulni öltönyöket is… - A mellette lévő férfin bakancs volt, hosszú szövetkabát, és a barna haját oldalt kontyba fogta. Emiatt valamiért úgy nézett ki, mint egy másnapos bohóc. – Bár nem hinném, hogy gyakran látsz öltönyt…
- Jó, de nézd már meg, ezek a ruhák állat jók.
- Mind női – motyogtam halkan.
- Tessék? – A piros hajú kicsit előrehajolt hozzám.
- Női – morogtam hangosabban.
- Ah. Milyen mogorva ez a lány! – egyenesedett fel, és a másikra nézett. – Mindegy, én azért körbenézek, ha nem gond!
- Jó.
A srác sokáig nézelődött, a magasabb pedig állt velem szemben, és várta. Én elbújtam a sálam mögé. Nagyon hideg volt. Nem szoktam még hozzá.
Végül négy ruhát, és egy maréknyi kisebb kiegészítőt tett elém az asztalra.
- Ezek összesen mennyibe kerülnek?
Felnéztem rá.
- Hetvenezer.
- Ren, pénzt – nyújtotta ki a magas felé a kezét, mire az felocsúdott a bambulásból, és felháborodva nézett rá.
- Mi vagyok én, szeretetszolgálat?!
- Ha hazakísérsz, visszakapod!
- Tök máshol lakom, mint te…
- Naaa!
A barna felsóhajtott, előkapta a pénztárcáját, és kifizette nekem a hetvenet. Meglepett.
- De ugye nem fogod ezeket felvenni, ha én is látlak? - A srác felnevetett.
- Nem ígérek semmit!
Halványan elmosolyodtam a sálam alatt. Ez a kettő… idegesített.
Ők voltak az első, és utolsó komoly vevőim.

Egy héttel később beköszöntött az igazi tél, és húsz centis hó esett fél nap alatt, így lemondtam az utcán árulásról. Pár szórólapot sikerült elosztogatnom, így még volt bennem némi remény, de már nem túl sok.
Elbizonytalanodtam, de nem estem kétségbe. Végül is, nem felkészületlenül jöttem ide, jártam iskolába, és bár diplomám nem volt, szakmám igen. Az évek során fodrász végzettséget szereztem, és kijártam egy sminktanfolyamot is, úgyhogy miután kisajnáltam magam, és a nyakamon maradt ruhákat, talpra álltam, és nekiálltam munka után kutatni.
A legtöbb közeli szalonba beadtam az életrajzomat, aztán nem volt más dolgom, minthogy várjak. Meglepetésemre, miközben a visszajelzésekre vártam, páran felhívtak, és a ruháim után érdeklődtek. Így sikerült még eladnom három-négy ruhát, és pár kiegészítőt.

Az első visszautasításomat telefonon kaptam.
Aztán jött a következő hívás, és egy SMS is, mindkettő negatív tartalommal. Kissé elkeseredtem. Talán könyvelőnek kellett volna mennem – gondoltam magamban, és félve néztem meg a postaládámat. Nem voltam felkészülve a hó végi számlákra, pedig már ideje lett volna átnézni őket. A számlák, és az ócska hirdetések mellett még két levél fogadott. Elsőre úgy láttam, mindkettő munkaügyben, úgyhogy a lakásban, a számlákat félretéve, először azokat bontottam ki.
Nem tévedtem sokat. Az egyik valóban egy szalonból jött, méghozzá abból, amibe a legtöbb reményt tápláltam; egy extrém fodrászatból. A levélben semmi hivatalos nem volt, főleg, hogy így kezdődött: „Sajnálom, leöntöttem a telefonom üdítővel, úgyhogy kénytelen vagyok levelet írni.” A folytatásban tömören közölte velem, hogy örülne, ha valamikor jövő héten beugranék megbeszélni a részleteket, és akkor akár lehet a dologból valami. A végére még odabiggyesztette, hogy „Juhú!”, aztán kacskaringós betűkkel aláírta, és rajzolt mellé egy mosolygós fejet. Egyszóval, a levél kissé elképesztő volt, viszont majdnem elsírtam magam örömömben.
A második levél nem egy fodrászattól jött. Hanem egy bolttól. Egy bolttól, amiről még nem is hallottam. Felkértek, hogy szerdán látogassak be hozzájuk még néhány ruhával, és kiegészítővel, mert úgy gondolják, lenne rájuk kereslet, és érdemes lenne szerződést kötni.
Ekkor már megállíthatatlanul bőgtem.

A ruhabolt elég messze volt mind a lakásomtól, mind a helytől, ahol nemrég még árultam. Nem volt túl nagy, csak egy kis kirakat, ahova gyönyörű ruhákat raktak ki, egy keskeny ajtó, ami fölött nagy, gótikus betűkkel állt a bolt neve: Darkey Veil. Nagy, bátorító levegőt vettem, és benyitottam.
Az ajtó fölötti kis csengő vidáman csilingelve jelezte, hogy jött valaki. Bent nem volt nagy hely, viszont tele volt rakva ruhákkal, a fal alig látszott. Két sor ruha között pedig díszként ott lógott… az egyik ruhám.
- Szia! – hallottam meg kicsivel magam mellett, és mikor odafordultam, egy göndör hajú, mosolygós nőt pillantottam meg a kassza mögött. – Te vagy Liza, ugye?
- Jó napot – köszöntem bizonytalanul, és bólintottam. Intett, hogy menjek közelebb, én pedig odaléptem, és letettem a pultra a hozott ruhákat.
- Ugyan, elég egy „szia” – nevetett fel. Harminc körülinek néztem, de tele volt életkedvvel. – Láttam, hogy meglepett, hogy kinn van a ruhád.
- Igen… nem emlékszem, hogy vettetek volna tőlem…
- Nem is – mosolygott a nő. – Két hete bejött egy srác, ő adta nekünk. Meg ezt is – mutatott maga mögé, és tényleg; ott volt egy másik általam készített ruha. – És azt is. – Most előre mutatott, úgyhogy hátrafordultam, és a másikkal szemben is volt egy ruhám. Egy nagy kereszten lógott. – És a szórólapod. Kitettük a ruhákat, mint dísz, mert mindből csak egy van, ugye… de rengetegen kérdezgették, hogy mennyibe kerül, és van-e más méretben. Ezért kerestelek fel – mosolygott szélesen.
Csak pislogtam. Egy srác bejött három ruhával, és eladta nekik… a piros hajú, és a barátja jutott eszembe. Ők voltak azok, akik több ruhát is vettek…
- Megnézhetem, mit hoztál? – nyúlt a nő a pultra tett ruhák felé, mire bólintottam, és lehúztam róluk a védő zacsit.
- Csak hármat hoztam… meg pár kiegészítőt. De tudok még hozni! Vagy akár, ha gondolod… akkor eljöhettek hozzám, és megnézhetitek mind!
Nagyon zavarban voltam, nem tudtam, ilyenkor mit kell csinálni, de nem akartam elszalasztani ezt a hatalmas lehetőséget.
- Nyugi! – A nő felnevetett. – Ne aggódj. Lehet, hogy felmegyünk majd, hogy ne kelljen cipekedned. A következő lenne az ajánlatom. – Közben felemelte az egyik ruhát maga elé, és megnézte elől, hátul. – A kiállított ruhákból csinálhatnál párat több méretben. És ebből a háromból is! Meglátjuk, mennyire van érdeklődés felőlük, és ha fogynak, akkor csinálunk egy katalógust a ruháidról, amiből lehet rendelni. Mint ez. – Letette a ruhát az asztalra, és a pult alól kihúzott egy kis füzetkét.A kezembe nyomta, én meg belelapoztam. Világos, vagy teljesen fehér, fodros ruhák voltak benne, nagyon szépek voltak. – Ezekből a ruhákból csak kettő van kitéve itt a boltunkban, több méretben, és mindegyikből van egy darab hátul. A vendég megnézi a katalógust, ha valamelyik tetszik neki, meg tudjuk mutatni, és rendelhet belőle a méretében. Ha rendelt, mi szólunk a készítőnek, aki megcsinálja, és elhozza nekünk.
- Értem – bólintottam. – És ebből mennyi lenne a hasznom?
- Ah, ezek szerint megfontolod? – mosolygott szélesen. – Ötven százalék.
Ahogy elnéztem a katalógusbeli ruhák árait, nagyon jól hangzott ez az ötven százalék.
- Nem kell megfontolnom… benne vagyok! – mosolyodtam el én is.
- Ennek örülök! – csapta össze a kezét a nő. - Akkor jövő héten valamikor felmennénk megnézni a többi ruhát. Telefonon majd szólunk előre!
- Rendben – mosolyodtam el. – Ezeket akkor most itt is hagyhatom? – utaltam a ruhákra, és a kiegészítőkre, amiket hoztam.
- Persze! Kitesszük őket, a cuccok meg hátha elkelnek. – Közben előkapott egy tollat, és egy kis papírra felírt egy telefonszámot. – Tessék, mentsd el, erről a számról fogunk majd hívni. Csak, hogy meg ne lepődj – kacsintott rám.
Elvettem a papírt, megköszöntem vagy négyszer a lehetőséget, aztán elköszöntem, és elindultam hazafelé. De ahogy befordultam egy másik utcába, megláttam magam előtt a piros hajú srácot. Magas szárú tornacipőben volt, a nagy hó ellenére, és… a negyedik ruhában, amit tőlem vett.
- … Nem… fázol…? – néztem rá elhűlve. Végül is, mégiscsak egy fodros, buggyos női ruhában volt. Elégedetten elmosolyodott.
- Én mondtam, hogy nem érdekel, hogy női.
- De hát… ahh… mindegy… miért csináltad ezt?
- Mármint mit?
- Miért segítettél nekem? Beadtad annak a boltnak a ruhákat…
- Ja, hát – vonta meg a vállát. – azt mondták, örülnének pár új ruhának. Te meg pont olyanokat készítesz, ami jó nekik. – Szélesedett a mosolya. – Amikor megláttalak, ahogy ott ültél egykedvűen a sok ruha mellett, rögtön arra gondoltam, hogy itt a helyed.
- Ebből neked mi hasznod…?
- Hmm? – Kérdőn nézett rám. – Mindenből hasznot kell húzni? – Összevontam a szemöldököm, és kissé vádlón néztem rá. – Na, mondd csak ki, mit gondolsz.
- Azt gondolom, hogy egy idióta vagy.
- És még?
- Őrült.
- És?
- Beteg.
- Na, mondjad csak!
- Nem vagy normális! Tiszta fura vagy első ránézésre, most meg ráadásul női ruha is van rajtad! Itt állsz a húszcentis hóban, mint egy elmebeteg, és, és hát nem is tudom, de ez így nem kóser, hallod? Mi vagy te, valami jótevő tündér, vagy egyáltalán mi bajod van? Vagy ebben a városban ez megszokott?! Ez a hely tök szar! Hideg van, kosz, por, szűk utcák, kutyaszar az úton… komolyan, nem tudják felszedni az állat után?! Meg ez a sok kocsi is, basszus, olyan hangosak! – Már egyáltalán nem arról beszéltem, amivel kezdtem, és amire ki akartam lyukadni, de egyszerűen csak dőltek belőlem a szavak. Sose beszéltem még ennyit, de a srác csak állt velem szemben, és mosolyogva hallgatta, ahogy össze-vissza beszélek mindenről, és közben mosolygott. Egyszer sem szólt bele. Jól esett kimondani mindent, ami éppen eszembe jutott, nem féltem a következményektől, nem éreztem zavarban magam a helyzettől, pedig még sose álltam ekkora hóban egy női ruhába öltözött pasi előtt, miközben már ment le a nap. Annyit beszéltem, hogy elfáradt a szám, de még mindig lett volna mit mondanom. Végül csak sóhajtottam egyet. – Köszönöm – zártam le az egyoldalúvá vált beszélgetést.
- Váo – szólalt meg végül, és elnevette magát. – Igazából a harcos pulykák után már nem tudtam követni, mit beszélsz, de úgy érzem, ezt mind hallanom kellett. Mellesleg… - A háta mögül előrehúzta a kis válltáskáját, amit eddig észre se vettem, és kivett belőle egy kis pénzt. – A cuccokat, amiket nekem hetvenért adtál el, a Darkey Veil százötvenért vette meg. Úgyhogy ez itt neked jár – nyújtott nekem nyolcvanat.
- Mi… mennyiért?!
- Meggyőzőnek tűntek a holmijaid – vigyorgott. A kezembe nyomta a pénzt, aztán biccentett. – Sok sikert a továbbiakban. Megyek, mert… fázik a combom!
Elnevettem magam.
- Mert ez egy…
- Női ruha! Tudom. – Még egyszer rám mosolygott, és elindult. Én az ellenkező irányba mentem, így megfordultam, és abban a pillanatban kicsordultak a könnyeim. Boldognak éreztem magam.

Csütörtökön ellátogattam az extrém szalonba. Valamiért ezerszer magabiztosabbnak éreztem magam, mint bármikor valaha.
- Helló! – nyitottam be kopogás után. A fodrásznak épp vendége volt, így várnom kellett kicsit. Addig körbenéztem. A citromsárga fal egy kicsit ijesztőnek tetszett, de amúgy egész kis otthonosnak tűnt a hely. A fodrász stílusa pedig pont olyan, mint amilyen a levele volt; fura, vicces, bohókás.
- Bocsi, hogy várnod kellett – fordult felém a srác, miután a vendége elment. Nekitámaszkodott a fodrászpultnak. – Szóval, Liza, igaz?
- Hívj csak Lizzynek – csúszott ki a számon.
- Lizzy – mosolyodott el jókedvűen. – Én Riki vagyok! Fingom sincs, hogy mit kell ilyenkor kérdezni, mert még senki se akart itt dolgozni, de hmm… szóval délről költöztél ide?
- Aha, pár hónapja.
- És tetszik itt?
- Nem, szar. Hideg van. – Riki elnevette magát.
- Igen, szerintem is. Én is délről költöztem fel, még régebben… nehéz megszokni a klímaváltozást.
- Igen! Meg nincs tenger. Csak kosz. De az rengeteg. Meg a rohadt autók…
- Igen, a sok szmog. Na, akkor körbevezetlek! Ez a fodrászpult, itt a hajszárító, a vasak itt vannak, itt mindenféle hab, meg zselé van, lakkok, ez lesz a te pultod, ott a hajmosó, ott vannak a festékek, és a szőkítők, dauer kellékek… – kezdett el mindent mutogatni, anélkül, hogy elmozdult volna. Vicces jelenet volt.
Éreztem, hogy hamar meg fogjuk érteni egymást.

Így, hogy minden sínen ment, nagyon hamar eltelt egy hónap. Szerződést kötöttem a Darkey Veillel, igazi stúdióban fotózták a ruháimat, és kész a saját katalógusom is. Rikinek pedig sikerült bizonyítanom a szakma terén, így a próbaidőmnek is vége – bár, azt mondta, neki aztán nincs szüksége próbaidőre.
- Te Riki – támasztottam meg a fejem a pulton. Épp nem volt vendégünk. – Ez a fal túl sárga.
- Igen. Ilyenre lett festve, lehet, hogy azért… - gondolkodott el munkatársam, aztán elnevette magát. – Zavar?
- Nem, szép, csak olyan… túl sárga, érted? Nem gondolkodtál még azon, hogy fel kéne dobni valamivel? Mondjuk, festhetnénk rá valamit…
- Ez egész jó ötlet… de mit?
Már épp mondtam volna valamit, amikor kivágódott az ajtó, és berontott rajta… a piros hajú srác.
- Riki, ezt nézd! – állt meg előtte, és felhúzta a szivecskemintás ingjét a hasán. Piercing csillant a köldökében.
- Komolyan megcsináltattad? Na nee – tátotta el Riki a száját.
- Ha valamit mondok, az úgy is lesz – mosolygott a srác, aztán észrevett engem is. – Oh, helló! – fordult felém, miközben leengedte az inget a hasán. – Oh! – Most ismert fel. – Liza!
- Ti… ismeritek egymást? – néztem Rikire, de látszott rajta, hogy ő is ezt akarta kérdezni.
- Kijo az egyik legjobb barátom. Te honnan ismered?
- Hát, én… az utcáról.
- Na nehogy már ribanckodsz is – sandított Riki a piros hajú felé.
- Nem úgy! – vágtam rá azonnal. – Az utcán árultam a ruháimat, és ott találkoztunk. Segített eladni őket.
- Még egy jótett? – tette Riki csípőre a kezét. – Kezdem azt hinni, hogy tényleg valami angyal vagy, Kijo.
A srác elnevette magát.
- Mindenesetre… biztos jelent valamit, hogy megint találkoztunk, nem? – nézett rám. – Talán a sors akarta így!

Talán a sors akarta így.

Címkék: Lost Paradise

 ♫GokYuuSa♫ said on 2011. augusztus 17. 18:01  

mjuuu*-----------*