Szerencse, hogy már csak egy hónap volt hátra az iskolából, és már a tanárok sem nagyon foglalkoztak velünk, csak a végzősökkel, így nem látszott a jegyeimen, hogy teljesen hanyagolom a tanulást. Ugyanis annyira belemerültem a zenélésbe, a gyakorlásba, és a dalszerzésbe amióta bandatag lettem, hogy semmi mással nem foglalkoztam közben. Főleg most. Végül is kevés időnk volt a bemutatkozásig a RexX-nél, és nagyon nem akartam elszúrni. Ren dicsérő szavai ellenére még mindig kívülállónak éreztem magam a Lost Paradise-ban.
Régen anyu azt mondta, zenélni nem nehéz, csak rengeteg időt kell rá szánni, főleg az elején. Kisebb korában ő is teljesen tehetségtelen, botfülű volt, de amikor én megszülettem, már profin zongorázott. És - bár pont a sikerei miatt hagyott el minket -, ez is rengeteg inspirációt adott nekem, főleg most, amikor kezdtem úgy érezni, tényleg van bennem tehetség, és remény. Persze, sokkal könnyebb lett volna, ha eleve tehetséggel születek, vagy valami… de ebbe ne menjünk most bele.

Pénteken hanyagoltam a sulit, és reggel egyből az 52-es buszra szálltam, hogy megejtsük a - valószínűleg - utolsó próbánkat a bemutatkozás előtt. Bár még nem tartottunk ott, én már előző éjjel sem tudtam aludni. Izgultam, rettentően.
- Hú, de korán jöttél ma, Lili. – Riki épp söprögetett a szalonban, amikor betoppantam.
- Én vagyok az első? – néztem körbe jókedvűen.
- Nem, mert én már itt vagyok – vigyorgott. – Te csak második lehetsz!
- Rajtad kívül! Te itt dolgozol, csomó előnyben vagy – ültem le a szőrmés lépcső egyik fokára. – Van időpontod?
- Már túl vagyok rajta – mutatott a sarokban összegyűjtött vörös, és szőke hajtömegre. – Direkt korán vállaltam, hogy ne zavarjanak próba közben. Izgatott vagy már? – mosolyodott el.
- De még mennyire! – nyújtottam ki a lábaimat. – Nem aludtam szinte semmit. Az a lakótelep szerencséje, hogy otthon nincs erősítőm. – Riki elnevette magát.
- Nekem van! De nem szoktak szólni érte.
- A szüleid sem?
- A szüleim? – Olyan meglepetten nézett rám, hogy muszáj volt rákérdeznem valamire.
- Öhm… Riki te mennyi idős vagy?
- He? Ez most hogy jutott eszedbe?
- Csak néha elgondolkodom azon, hogy sokkal fiatalabbnak tűnsz bármelyikünknél, de már dolgozol. És ezek szerint már nem is a szüleiddel laksz – húztam el a számat. Már egy ideje fúrta az oldalam a kíváncsiság. És tulajdonképpen most beszélgettem először Rikivel így, négyszemközt.
- Szóval pisisnek nézek ki? – nevette el magát. – Nem tudom, hogy ez bók-e, vagy sértés… mindenesetre huszonhat vagyok.
- Te jó ég! – csúszott ki a számon döbbenten.
- Mi van?! – Riki azonnal felháborodott.
- Az már majdnem harminc!
- Hé! Dehogy majdnem harminc! Ne öregíts már ennyire!
- Lassan koporsót kéne választanod…
- Hát én mindjárt lenyakazlak… - mért végig sértve, mire elnevettem magam.
- És mióta dolgozol itt?
- Három-négy éve, azt hiszem… - ült le a fodrászszékre. Kinyújtottam a lábam.
- De Liza csak egy éve van veled, igaz?
- Nagyjából igen. Mi ez a hirtelen érdeklődés? – mosolygott rám kedvesen. Már nyoma sem volt annak, hogy megsértődött.
- Hát, ha belegondolsz, most beszélgetünk először kettesben. Csak próbállak jobban megismerni… hogy könnyebben beilleszkedjek.
- De olyan ez, mint valami vallatás – nevetett fel. – De tessék: délről költöztem fel, és azonnal meg is nyitottam a szalont. Eleinte sima fodrászat volt, de mivel az van már csomó a környéken… extrém lett – nevetett újra.
Megmosolyogtam a hirtelen felvázolt történetét, de mielőtt újabb kérdéseket tehettem volna fel, nyílt az ajtó, és belépett egy aranyos punk lány. Engem látva kicsit megszeppent, és halkan köszönt.
- Ülj le kicsit, Lizzy mindjárt itt lesz! – mosolygott rá Riki, miután visszaköszöntünk. Ebből sikerült megtudnom, hogy a kiscsaj Lizához jött hajat vágatni. A lány bólintott, és leült az egyik várószékre, én pedig felmentem az emeletre gyakorolni, hogy ne zavarjam őket.
Két órát voltam odafenn, és megállás nélkül gyakoroltam a számainkat. Kihasználva a hangos erősítőket, és azt, hogy egyedül vagyok, halkan énekeltem a szöveget is, és úgy éreztem magam, mint egy szólós. Leszámítva persze, hogy a hangom hamis volt, a zenéből pedig nagyon is hiányzott a többi hangszer.
Még egy utolsó szám, és letettem a gitárt a tartójára, kinyújtóztattam a karjaimat, és kicsit megtornásztattam az ujjaimat. Ittam egy kortyot a palackos vizemből, és lementem Lizáékhoz. A fodrászszékben már nem a lány ült, hanem Ren, és hol halk, hol hangosabb szitkokkal tűrte, hogy Lizzy kifésülje a kócos haját.
- Mi történt veled, hurrikánba futottál? – huppantam le Riki mellé a lépcsőre.
- El sem hiszed, milyen szélvihar van odakinn – fintorodott el a kígyónyelvű.
- Rossz ómen – húzta kicsit összébb magát mellettem a kis kobold.
- Ugyan, egy kis vihar bármikor előfordulhat – mosolyodtam el. Bár reggel még tényleg nagyon meleg volt, ellenben most Renen még mindig rajtavolt a bőrdzsekije.
- Persze, de egyik pillanatról a… ÁU, cseszd meg Lizzy, azt kértem, hogy megfésüld, nem azt, hogy tépd ki, és add el!
- Ezt el se tudnám adni, olyan szörnyű állapotban van – nyújtotta ki a nyelvét a punk csaj.
- Nem is igaz. Az én hajam ápolt, és természetes.
- És rohadt kócos. Te ápolt, természetes hippi.
- Hippi a nénikéd!
- Erre ráhibáztál – nevetett fel.
- Kijoról tudtok valamit? – szólalt meg Riki, mire felé fordultam. Épp a karóráját nézte. – Már fél órája itt kéne lennie.
- Lehet, hogy elfújta a szél – vont vállat Ren.
- Hát amilyen vékony… - húzta el a száját Lizzy. – Irigylem.
- Mit irigyelsz benne?! Téged is csak a hatalmas melleid miatt tart meg a gravitáció – morogta a kígyónyelvű, mire a lány meghúzta a haját. – AU elég! Na jó, én kimegyek cigizni – pattant fel idegesen. Tényleg nem bírja, ha a haját piszkálják.
- Ne, Ren, ne! – próbáltuk mindannyian visszatartani, de addigra már kicsapta az ajtót, és amint kilépett, a szél két oldalról fújta össze a haját.
- A jó édes kurva életbe! – ordította ki az utcára, aztán visszafordult, és becsapta maga mögött az ajtót. Végignézett rajtunk. – Gyerekek, ne beszéljetek csúnyán. Nem szép dolog.
- Én még egyszer neki nem állok a hajadnak – ült le fáradtan Liza a fodrászszékbe.
- Ren, cigizz idebenn. Több vendégünk úgysincs ma – sóhajtott fel Riki.
- Áh, már elment a kedvem.
- Elfújta a szél? – vigyorogtam rám, mire felmorrant, leült a másik székbe, és most ő állt neki a hajának.

Kijo még fél órát váratott minket.
Úgy lépett be az ajtón, mint valami nagyhatalmú nemes, bár a haját teljesen balra fújta a szél, az arcát kicsípte a hirtelen lehűlt levegő, és a kabát úgy állt rajta, mint egy hajléktalanon.
Először meg se mertünk szólalni, fel kellett fognunk, hogy megérkezett, és magát a látványt, aztán én voltam az első, aki nem bírta tovább, és felröhögött.
- Késtél! – szólta le azonnal Riki.
- Tudom – vigyorodott el Kijo, és a tükör felé fordult. – Hú – jegyezte meg. – Elegáns!
- Merre jártál ilyen sokáig?
- Megmutatom! – Lekapta a kabátját, felakasztotta, aztán elénk állt, és felénk mutatta a kezét. A középső ujja legalsó percéből két ezüst golyó állt ki, egymás mellett.
- Jesszus! – nyögtem fel. – Ez a bőrödből áll ki?!
- Aha! Menő, nem? Kicsit még piros, de annyira nem is fáj.
- Mutasd! – Ren elkapta Kijo csuklóját, és maga elé húzta. – Nem rossz!
- Wao, nagyon menő! – csillantak fel Liza szemei is. – Én is gondolkodtam már, hogy csináltatok a mellkasomra, de még nem szántam rá magam.
- Nem is vészes. Na, próbálunk?
- Eddig rád vártunk – sóhajtotta Ren, mire az énekesünk felé fordult.
- … mi van a hajaddal?
- Kussolj! És a tiéddel?! Menjetek már felfelé! Elegem van, hogy folyton engem cikiztek!
Kijo behúzta a nyakát. Nem akart ő semmi rosszat. Ellépett mellettünk, és felrobogott a lépcsőn.
Jókedvűen követtük.

-o-

Másnap Kijoval nem a buszmegállóban találkoztunk, hanem az iskola előtt.
- A stúdió innen negyed óra séta – magyarázta, és még folytatta, de nem tudtam figyelni rá. Ki volt öltözve, ing volt rajta, meg nyakkendő, egy fekete nadrág, a haja kivasalva, fekete karika a szájában. Egyedül a deszkás cipője virított ki az élénksárga, és neon zöld csíkokkal.
- Kiöltöztél! – állapítottam meg, a szavába vágva. Elhallgatott, és pislogott párat.
- Persze, végül is meghallgatásra megyünk. – Kicsit elszégyelltem magam, mert én erre egyáltalán nem gondoltam. Bár nem volt kirívó a ruhám, és nem is voltam tagbaszakadt, azért mégsem öltöztem ki. – Izgulsz?
- Eléggé. Te talán nem? – sandítottam rá, miközben elindultunk.
- De, nagyon! – nevetett fel.
- Pedig nem is látszik rajtad…
- Majd’ kiugrik a szívem a helyéről! – Elmosolyodtam. Nem is beszélgettünk többet az út alatt; mindketten kellően idegesek voltunk.
- Itt vannak! – kiáltott fel hangosan Riki, amikor befordultunk az utcába.
- Cccs, hangos vagy! – nyugtatta Ren, bár ő sem látszott túl nyugodtnak.
- Sziasztok! – köszöntünk, és lefékeztünk előttük. Riki szélesen mosolygott, Ren cigizett, Liza pedig a lépcsőn ült, és bámult maga elé. – Akkor, bemegyünk?
- Izgatott vagy, hm? – A kígyónyelvű elmosolyodott Kijo arcát látva. – Ne vidd túlzásba, megárt.
- Menjünk, mert ha tovább várunk, szorulásom lesz! – morgolódott Riki idegesen.
Lizára néztem. Kicsit sápadt volt, és magába fordult. Leguggoltam mellé, átöleltem a vállait, mire összerezzent.
- Félek! – nyögte. – Erre még nem vagyok kész.
- Én is így érzem magam – mosolyogtam rá bíztatóan. – De mi lehet a legrosszabb? Megmondják, hogy nem vagyunk még elég jók.
Liza aprót sóhajtott, aztán halvány mosoly kúszott az arcára. Ren elnyomta a fél cigijét, és kidobta a közeli kukába, aztán ajtót nyitott, és beinvitált minket.
Az épület belülről olyan volt, mint egy kórház váróterme, letisztult fehér, hatalmas recepciós pulttal a közepén, mögötte savanyú képű, idősödő recepciós nővel. Virág ugyan nem volt, de mégis finom illat volt. Ahogy közelebb léptünk a pulthoz, megpillantottam a nő mellett egy nagy tál potpourrit.
- Segíthetek valamiben? – nézett fel a nő. A morcos tekintetéhez képest nagyon kedves hangja volt. Lepillantott a kis monitorjára, aztán elmosolyodott, így már nem is tűnt olyan savanyúnak. – Ti vagytok a Lost Paradise, igaz? – Meg se várta a választ, folytatta. – Balra van a lift. Második emelet, Damien már vár titeket.
Bólintottunk. Bár én személy szerint nem tudtam, ki lehet az a Damien, úgy tűnt, Ren ismeri, megköszönte az útbaigazítást, és beszálltunk a liftbe.
A másodikon egy hosszú folyosóról nyíltak számozott szobák, valószínűleg próbatermek lehettek, és néhány szertár, de csak az egyik ajtó volt nyitva. Oda mentünk be mi.
- Jó napot! – köszöntünk jó hangosan, mire a bent ülő három alak abbahagyta a beszélgetést, és felálltak.
- Ren! Rég láttalak! – mosolyodott el az egyik, középkorú férfi. – Örülök nektek. Damien vagyok, ők pedig itt Jellie és Roven – mutatta be nekünk először a hölgyet, aztán az idősebb férfit. Udvariasan kezet fogtunk velük, mi is bemutatkoztunk, aztán Ren átvette a szót.
- Három különböző számmal készültünk, kettő sajáttal, és egy feldolgozással. De ha nem lenne elég, tudunk még mutatni mást is. – Kicsit megijedtem. Én nem emlékszem, hogy másra is készültünk volna. Félve Kijora sandítottam, aki bíztatóan rám mosolygott, ezzel üzenve, hogy „nyugi”.
- Ne aggódjatok, én megbízom benned, Ren. Biztosan elég lesz az a három – legyintett Damien. ekkor jöttem rá, hogy Ren blöffölt; tudta, hogy nem lesz szükség másra, csak ezzel is jó fényt akart vetni ránk.
- Akár kezdhetjük is – köszörülte meg a torkát Roven, és a másik kettővel együtt elfoglalta a helyét.
Bár voltak kikészítve gitárok, mindhárman a sajátunkat hoztuk, és miután Ren elővette az övét, én is az enyémért nyúltam. Liza behuppant a dobok mögé, végigütögette, és kicsit morcosan állítgatott rajta valamit. Kijo is beállította a mikrofonállványt.
És elkezdtük.
Eleinte figyelni akartam a reakciókat, de negyed perc sem telt el, már elvesztettem a külvilággal való kapcsolatomat, és elmerültem a zenénkben. Szinte egy pillanat volt eljátszani a három számot, legalább is én teljesen így éreztem, és egyszer sem hibáztam el. Megpendítettem az utolsó akkordot, és akkor vettem észre, hogy jé – itt emberek is vannak.
Damien felállt, és jókedvűen összecsapta a két tenyerét, aztán még egyszer, de a másik kettő nem mozdult. Ezt ő is észrevette, és feléjük fordult.
- Tán csalódtak a kollégák?
- Nem erről van szó. – Roven megrázta a fejét. Nem éreztem túl bíztatónak.
- Nekem határozottan tetszett – sóhajtott fel Jellie, és végignézett rajtunk, majd elmosolyodott. – Legalább is kezdetnek nem rossz. Illenek hozzátok a hangszerek.
- Engem nem győztek meg. – Nem kedveltem meg Rovent. – De ti vagytok többen! – vonta meg a vállát. – Csak aztán legyen nektek igazatok.
- Akkor azt hiszem, egy próbát megér – nézett végig Damien két társán, majd rajtunk. – Na srácok, mit szólnátok egy szerződéshez?
- Szívesen vennénk – mosolyodott el Ren. Visszatartottam a lélegzetem.
- Akkor gyere velem, volna némi papírmunka.
Ren bólintott, letette a gitárját, és a másik hárommal együtt kiment a teremből. Már elkezdett sípolni a tüdőm, a beállt csendben kezdtem hallani a vérem lüktetését a fejemben, és amikor Liza hirtelen felállt, és a nyakamba ugrott, már muszáj volt levegőt cserélnem.
- Ezt nem hiszem el! – Szinte sikított. – Tetszettünk nekik! Szerződést ajánlottak!
- Hihetetlen – hallottam meg Riki hangját is, és azt hiszem akkor fogtam fel én is. Megragadtam Lizzy vállait, és hirtelen az én hangom is felső oktávokat ütött.
- Debütálhatunk! – vinnyogtam, és megöleltem Lizát, aki ugrálni kezdett a karjaim között. Aztán amikor elengedtük egymást, a punk csajszi Rikire vetődött, én pedig Kijora néztem. A mikrofonállvány előtt állt, és a kezét nézte. Mellé szökkentem, és pislogtam rá párat, mire rám nézett, aztán vissza az ujjaira.
- Lehet, hogy be fog gyulladni.
- Elég piros – bólintottam, aztán megint felnéztem rá. – Nem vagy lelkes? – kérdeztem hitetlenkedve.
- De, az vagyok – mosolyodott el. – Még hagynom kell leülepedni a dolgot.
- Egyre furcsább vagy, remélem tudod.
- Tudom – nevette el magát. Még folytatta volna, de Liza őt is betalálta, hátulról ugrott a nyakába.
- Szeeerzőőődééés! – kiáltotta vidáman, mire Kijo feljajdult, és megint csak nevetett.
- Meghódítjuk a világot! – lépett mellém Riki, széles vigyorral az arcán.
Igen. Meghódítjuk!

Címkék: Lost Paradise