- Nem bírom! Megsülök!
Liza ledobta maga mellé a dobverőit, mire abbahagytam a pengetést, és hátranéztem.
- Hogy az istenben lehet ilyen meleg?!
- Hé, te ott szoknyában – fordult hátra Ren is. – Ne rinyálj!
- Ja, rajtad legalább lehet ilyen lenge ruha – sóhajtott fel Riki. – Bezzeg mi, férfiak… nekünk marad a nadrág…
- Nem értem, mi bajotok van, szerintem jó idő van – pislogtam értetlenül rájuk.
Bár igaz, ami igaz, kint nyárhoz hű volt az idő: sütött a nap, sehol egy felhő, nem fújt a szél, de idefent nem volt egy ablak sem, ahonnan a napsugarak melegíteni tudtak volna minket, a kőfalak pedig nem engedték át a meleget, így én kellemesen éreztem magam a térdnadrágomban, és az ingemben.
- De meleg vaaaan! – Liza tovább nyavalygott, a karjait ide-oda lóbálta a levegőben. – Kell egy légkondi!
- Há’ vegyél. Senki sem akadályoz meg – rántotta meg a vállát Ren, és letette a gitárját. – Lemegyek kulturáltan dohányozni, amíg a kisasszony hisztizik.
- Esetleg fel tudjuk hozni lentről a ventillátort, ha gondolod – lépett hátra a dobokhoz Riki, én pedig követtem Rent lefelé. A lépcsőn állva figyeltem, ahogy a kígyónyelvű kivesz Lizzy szekrényéből egy hajgumit, és a feje egyik oldalára fogja a haját.
- Elég viccesen festesz így – mosolyodtam el, mire hátranézett.
- Izzad a tarkóm. Neked nem?
- Én nem szeretem, ha fel van fogva a hajam. De most nézem, hogy így felfogtad… milyen hosszú! Tök jó!
- Kösz, magam növesztettem – vigyorodott el, és előkapta a cigijét. – Hogy bírod így elviselni ezt a hőséget?
- Mindig is bírtam a meleget. A hideget kevésbé – ingattam meg a fejem, és kimentem vele a szalon elé. Leültem a lépcsőre, ő csak támaszkodott, és meggyújtott a cigijét. – Kijo mikor jön?
- Ez jó kérdés. Majd csak betoppan valamikor. Tegnap nagyon izgatott volt, már kíváncsi vagyok, mit hozott össze.
- Igen, én is.

Nyár elején sikerült szerződést kötnünk a RexX-szel, most pedig már kőkeményen benne voltunk az évszakban – először aggódtam, mennyi munkával fog járni a debütálás, de Ren elintézett mindent, nekünk, többieknek tényleg csak zenélnünk kellett. Rengeteget gyakoroltunk, és én egyre jobban belejöttem, amit rettentően élveztem, és nem csak a zenélést, hanem azt is, hogy velük lehetek. Már nem éreztem idegennek őket, holott nem is tudtam meg többet róluk, mint ezelőtt.
Ren azt mondta, az elején kell nagyon belehúznunk, minden gyorsan fog történni, utána belassulnak a dolgok. Tíz dalt írtunk ezalatt az idő alatt, amiből nyolcat teszünk majd az albumra, aminek a borítóját Kijo tervezte. Fél hónap van a megjelenésig… vagyis a követező héten már a stúdióban fogunk zenélni.

- Izgatott vagy már? – Ren elpöccintette a hamut, és rám nézett.
- Mármint a borító, vagy a felvétel miatt?
- A felvétel… bár most hogy mondod – vigyorodott el, mire elnevettem magam.
- Igen, már eléggé. Ott… más lesz,
- Jah. Külön veszik fel mindenki részét.
- Külön? – néztem fel rá.
- Ne aggódj, semmivel se nehezebb – mosolygott rám. – Eljátsszuk egyben. Aztán külön-külön, de közben nyomatják a fülünkbe a zenét.
- Akkor jó… - sóhajtottam fel. Nehezemre esett elképzelni az egészet… tartottam tőle, de mindennél jobban vártam az eredményt. Arra gondoltam, milyen csodálatos lesz majd bemenni a lemezboltba, és látni a polcon a mi cédénket, amin a mi dalaink vannak.
- Na nézd csak, ki jön. – Ren elnyomta a kőfalon a cigit, és az ajtó melletti kis szemetesbe dobta, majd a fejével az utca vége felé biccentett. Felálltam, leporoltam a fenekem, és abba az irányba fordultam.
Kijo már integetett, amikor meglátott minket, és szaladni kezdett. Meglepett, hogy normálisan volt felöltözve; mármint, magához képest. A fekete alapon neonszínű szavakkal és kis mintákkal ellátott trikó, és a koptatott nadrág teljesen elfogadható volt, a rengeteg szilikon karkötővel, és a színes szegecses övvel együtt.
- Sziasztok! – köszönt lihegve, nagy mosollyal az arcán, mikor elénk ért. És akkor vettem észre, hogy ami koptatott nadrágnak tűnt messziről, valójában egy eléggé rövid farmernadrág, és harisnya.
- Kiakadok – jelentettem ki, és visszaültem a lépcsőre. Kijo elkuncogta magát, és levetődött mellém.
- Na! Ne már, Lili, hoztam valamit!
- Nem légkondit, igaz? – hallottuk meg bentről Liza kiáltását, aztán kinyitódott a szalon ajtaja, és Riki lépett ki rajta.
- Nem… bírom… be… nem… áll… a… szája… - dörzsölte meg az arcát, aztán Kijot látva felcsillantak a szemei. – Kijo! Album. Borító. Most!
- Beszélj már normálisan! – ütötte finoman tarkón Liza a koboldot, és a vállára támaszkodva nézett le ránk.
- Mutatom, mutatom! – nevetett Kijo, és az alsóajkát beharapva kutatni kezdett a kis oldaltáskájában. Most zöld bogyó volt a piercingjében. – Na de őszinték legyetek!
Kikapta a borítót a táskából, és maga elé tartotta, hogy mind jól lássuk. Csak egy fénymásolat volt, beletéve egy régi cédétokba, az eredeti rajzot gondolom nem hozta el, nehogy összegyűrődjön.
Tátva maradt a szám. A sötétkék, szinte teljesen fekete lap közepén a részletes, karcos rajz egy emberszerű farkast ábrázolt, akinek a teste látszólag már kezdett rothadni, de a pofájából még folyt a nyál, és csillogó vörös szemekkel meredt előre. A földön ült, és egyik kezével a hasából kiálló táblát szorította, amire vérrel a lélek szót fröcskölték. Mögötte, a lap tetején már kopott fehér betűkkel a bandánk neve állt, ugyanolyan stílusban, mint a szalon fölötti End of Paradise felirat, a borító jobb alsó sarkában pedig cirádás betűkkel az első lemezünk címe: Holt állatok lelke.
Az egész olyan drasztikus hatást keltett, de ahogy a farkasember szemére fókuszáltam, mintha nyugalmat láttam volna. Meg sem bírtam szólalni, annyira izgatott lettem a borítótól, úgy éreztem, mi már ezzel sikeresek leszünk, hiszen egy ilyen borítású lemezen a dalok egyértelműen zúznak, és jók.
- Nos, gyerekek… - Ren törte meg a csendet, kikapta Kijo kezéből a tokot, és meglengette maga előtt. – Íme, az első lemezünk.
És mi mind az öten akkor úgy éreztük ott, azon a két fok lépcsőn a szalon előtt, hogy történelmet fogunk írni.

-o-

Damien ugyanúgy el volt kápráztatva, mint mi.
- Ezt tényleg te rajzoltad? – hunyorgott Kijora, aki meglepetten pislogott vissza rá. Látszott rajta, hogy nem érti, mi ezen olyan hihetetlen.
- Elég sok effekt van rajta…
- De hát nem az a lényeg! – veregette meg a srác vállát. – Ez a lemez nagyon jól fog mutatni a polcokon, fiam – mosolygott rá elismerően.
Öröm volt hallani a férfi szavait, és bár ez csak a borító volt, teljesen megnyugtatott a véleménye. Úgy éreztem, ezután már a dalokkal nem tudjuk elhibázni. Amikor azonban a stúdiófelvételre került sor, elszállt az önbizalmam. Minden olyan idegen volt körülöttem, és bevallom, kicsit ijesztő is; a sok technikai kellék, a gombok, amikből egyetlen egyre se jöttem rá, mire való, sőt, még a falak is megijesztettek, egyáltalán nem éreztem magam idevalónak. És Lizán is láttam, mennyire meg van rémülve.
Mindezek ellenére, mikor beálltunk a hangszerek mögé, mintha csak a szalon emeletén lennénk, a mi saját kis próbatermünkben, meglepően nagyszerűen ledaráltuk a demót. A neheze viszont csak pár nappal később jött: egyenként felvenni a sávokat.
Ren és én voltunk az elsők, akiket behívtak felvételre. Igazán örültem, hogy vele kell jönnöm, mert ő már megjárta ezt egyszer; bár azt mondta, bekíséri majd a többieket is, végül is ők is ugyanannyira izgulhatnak, mint én. Szépen átbeszéltünk mindent, aztán leültünk meginni egy kávét.
- Én kezdem, rendben? Mindjárt meglátod, hogy semmiben sem különbözik attól, amit együtt szoktunk csinálni – mosolygott rám bíztatóan, mire én is magamra erőltettem egy mosolyt. – Ne parázz, kiscsaj!
- Ugyan már – ingattam meg a fejem. – Ki parázik? Én aztán nem!
- Igen látom, fehérebb vagy, mint a templom egere.
- Mi? Az úgy van, hogy szegényebb, nem?
- He? Ja… hát, olyan szegény, hogy nem telik neki szolira – vonta meg a vállát, és mint aki úgy gondolja, ezzel elintézte a hibáját, letette a poharát, és felállt. – Na figyelj, lányka!
- Lányka a segged… - morogtam, ő meg elnevette magát, és kinyújtózott.
- Az nem, ugyanolyan férfias, mint én magam! – Bevágtam egy fintort. – Nono! – nyújtotta felém a mutatóujját, aztán vigyorogva kilépett a kanapé és az asztal közül, és bement a terembe, a gitárjához.
Őszintén; még soha nem ültem ilyen helyen, és eléggé meglepett, hogy itt, az üveg túloldalán is hallom, amit Ren odabenn játszik. Először azt hittem, baki, nem csukta be az ajtót, vagy ilyesmi, de mivel a segítők meg se rezzentek, igyekeztem én is ugyanúgy maradni, ahogy eddig, mintha szerintem is tök természetes lenne a dolog. Furcsa volt hallgatni Ren gitárjátékát magában. Mikor zenélünk, akkor is mindig csak saját magamra figyelek, így kívülállóként úgy éreztem, mintha egy másik dimenzióban lennék. Kihúztam a hátam, és bekukucskáltam Renhez. Hatalmas füles volt a fején, amin keresztül hallotta a demónkat, és arra játszotta rá a részét; és ahogy koncentrált, kicsit előre görnyedve, a haja, amit megint oldalra fogott, a vállára omlott, és pengetett… esküszöm, szépnek láttam.
Abszurd azt gondolni egy férfiról, aki az előbb azt ecsetelte, milyen férfias feneke van, hogy szép.
Három számot játszott le a nyolcból, és én végig rá voltam kapcsolódva, magamban játszottam mellette a részem, néha az ujjam is belerándult, pengetni akartam, de nem volt nálam gitár. Egyszer belerontott, de azt hiszem, direkt csinálta; hogy lássam, mi történik, ha elrontanám, hogy ez is teljesen természetes, és ne aggódjak emiatt. Nagyon hálás voltam neki.
A harmadik szám után kijött, és rám nézett. Az arcomat látva elmosolyodott.
- Nézd, élek! És most te jössz. Kimegyek, elszívok egy cigit.
- Várj! Nem maradsz itt, meghallgatni…? – néztem rá kicsit kétségbeesetten, mire meglepett pislogást kaptam válaszul.
- Ha szeretnéd… persze, itt maradok!
- Köszi – mosolyodtam el. Visszamosolygott, és levágta magát mellém a kanapéra, de én rögtön utána fel is álltam onnan, vettem egy mély levegőt, és miután kinyújtóztam, bementem a terembe. Most még idegenebbnek éreztem itt magam, mint legelőször… éreztem, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül a hátamon, és ahogy átlendítettem a vállamon a gitár szíját, a pólóm a bőrömnek préselte. Hideg volt, megborzongtam, de össze kellett szednem magam.
Hé, Lili, ha egy felvételtől ennyire parázol, mi lesz, ha ki kell állnod a rajongóid elé, és élőben le kell nyomatnod az egész albumot?!
Megszorítottam a gitár nyakát, aztán a fejhallgatóért nyúltam, és a fejemre tettem. Kicsit nehéz volt, és nagy, úgyhogy állítgattam rajta, aztán aprót bólintottam, és hallottam egy kis pittyenést, ami jelezte: kezdünk.
Megszólalt a fülemben a címadó dal, a Holt állatok lelke, és elkezdtem. Lehunytam a szemem, és most először nem a gitáromra koncentráltam, hanem a demóra, az összeállított zenénkre, és Kijo hangjára.
…a mocskos utakon nem tudod, mire lépsz…
Nem hallottam, mit játszok. A fejhallgató, és az abból szóló demó teljesen leárnyékolta a gitárom hangját.
…elfeledve a hétköznapokban…
Remegett a kezem, nem is voltam biztos abban, hogy jól szól-e a gitár, hogy nem rezonál a húr, amikor lenyomom. Tele voltam kétséggel magammal szemben, de… élveztem. Az a helyzet, hogy rohadtul élveztem.
…éjjelente hallod, ahogy nyüszít a megkínzott…
Egy kihívás, amit teljesítenem kell ahhoz, hogy folytathassam, amit végre sikerült elkezdenem, annyi vágyakozással teli év után.
…holt állatok lelke…
A szóló közben is megállíthatatlanul sírt a gitár az ujjaim alatt. Magamban együtt énekeltem Kijoval a dalszöveget, amit nemrég írtam. Talán tátogtam is.
…nanana na nanana…
…én is egy ilyen állat vagyok…
…a házad mellett, konténerben rohadok…
…nanana na nanana…
Egybefolytak a sorok.

-o-

Másnap fél öt körül végeztünk a nyolc dallal. Számomra az volt a legmeglepőbb, hogy minél jobban engedett a félelmem, annál többször rontottam… talán túl figyelmetlenné váltam. De úgy tűnt, Damien meg volt velem elégedve, és – aminek még ennél is jobban örültem -, Ren is. A basszus, és a dob volt a következő lépés, és minden áron be akartam menni a stúdióba, látni és hallani akartam Rikit és Lizzyt. Nem akartam kimaradni semmiből, de végül mégsem mehettem el a felvételre; más dologgal kellett hozzájárulnom a bandához. Méghozzá Kijoval mentünk reklámozni.
- Nem vágom. – Bekaptam egy mentolos rágót, miközben a zebránál állva vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa. Reméltem, hogy a mentol kicsit lehűt, ha csak belülről is, de sajnos nem bizonyult hatásosnak. Rettentő meleg volt, a lehető legkevesebb ruhát vettem magamra, legalábbis amiben még nem tűntem prostinak, de úgy éreztem magam, mintha nagykabátban állnék a szauna közepén. – Úgy reklámozunk, hogy még nincs is kinn a lemez?
- Fel kell kelteni az emberek érdeklődését – bólintott Kijo. – Te milyen bandákat hallgatsz?
- Hát, lássuk csak… - Kicsit elgondolkodtam. – Dry Pain, Kannibálok, Kék Pokol…
- … ezek közül egyet sem ismerek… - Elkuncogtam magam.
- Oh! A Nightmare Bridge-t is csípem – jutott eszembe hirtelen Riki pólója még régebbről.
- Na! Az pont jó példa. – Kijo arca felragyogott. – Ők egy évig csigázták a közönséget, hogy majd jönnek, és zúznak.
- Hmm. – Megint elgondolkodtam. – A Nightmare Bridge első albuma szörnyen szar volt.
- Igen… - Kijo kicsit bizonytalanul válaszolt, aztán elnevette magát. – De látod, milyen népszerűek most.
- Nem hinném, hogy ez az előrehozott reklám miatt van… - húztam össze a szemöldököm.
- Nem baj. Most az a lényeg, hogy ügyesek legyünk! – legyintett, aztán megtörölte a homlokát. – Elizzadom magam… pont most kellett leöntened a rövidgatyámat turmixszal…
- Igen, nagyon sajnálom, tényleg véletlen volt – sandítottam rá, mire morcosan nézett vissza.
- Tudom, hogy féltékeny vagy a lábaimra…
- Ha az lennék, ezt is leöntöttem volna! – mutattam a festékfoltos nadrágjára, ami combközéptől bokáig szét volt vagdosva.
- Legalább lélegzik…
- Legközelebb húzz magadra egy zebrát, az is lélegzik… - morogtam, és végre átértünk a gyalogátkelőn. Nagyon ismerős volt a környék, de csak akkor ismertem fel teljesen, amikor megálltunk a Darkey Veil ajtaja előtt. – Oh, ez a bolt jó!
- Ismered? – Kijo elmosolyodott, és kinyitotta az ajtót. Előre engedett, és követett. – Szia Sarah! – köszönt be hangosan, mire egy göndör hajú, durván kisminkelt középkorú nő rohant ki hozzánk a raktárból.
- Szia Kijo! És neked is! – mosolygott felém.
- Üdv… - köszöntem bizonytalanul. Kijo a vállamra tette a kezét.
- Sarah, ő itt Lili, a gitárosunk. Lili, Sarah – mutatott be gyorsan egymásnak minket.
- Nahát, szóval összeállt a banda? – A nő mosolya szélesedett, a bordó rúzsos szája az arca közepéig szökött.
- Így igaz! Épp ezért jöttünk. Lenne néhány szórólap… - A srác benyúlt a táskájába, és kivett egy köteg fényes kis lapot, amikre az albumborítónk, a kiadónk logója, és a hatás kedvéért élénksárgával rászerkesztett HAMAROSAN felirat volt nyomva. Sarah azonnal ki is kapta a kezéből az összest, és jól megnézte.
- Hú, nagyon ütős! És ez egy baromi jó kiadó! Hát srácok, alig várom, hogy hallhassam! – A nő nagyon életvidámnak, és lelkesnek bizonyult, ami ebben a környezetben engem kissé meglepett. – Ne aggódjatok, ezt hamar ki fogom osztani!
- Köszi, tudtam, hogy számíthatok rád – mosolygott Kijo, és én is elmosolyodtam. – Még osztogatunk pár helyen. Szeretünk, Sarah! – intett, és nyitotta is az ajtót.
- Mindent bele – mosolygott továbbra is a nő. – Sziasztok!
- Szia! – köszöntem el én is, és Kijoval tovább álltunk. Ő még ismert pár helyet, ahol érdeklődhetnek a bandánk felől.

-o-

Ren nem hazudott: tényleg minden rettentő gyorsan történt. Alig telt el egy hét, megkaptuk a saját példányunkat, amit azonnal Rikire is ruháztunk. Az ment minden nap a szalonban, és rettentő jó érzés volt, amikor két vendég is megkérdezte, milyen zene szól, mert ütős. Ez volt a legelső vélemény az albumunkról: ütős.

Augusztus tizenhatodikán véget ért a hatalmas kánikula, és végre kellemesebbé vált az idő. Azt a napot sohasem felejtem el. A sétány sarkán volt egy nagyobb lemezbolt, igazából addig az egyetlen, amit ismertem. Délután mind az öten összejöttünk a megállóban, és együtt mentünk be a boltba. Azonnal az újdonságok felé siettünk, és hamar meg is találtuk a nekünk kialakított sort; pont egy új, nemrég felkapott heavy metal banda mellett kaptunk helyet, kissé eldugva a betévedők szeme elől, de ez nem számított, mert az aznap kiadott lemezeinkből…
…összesen csupán három darab maradt.

Címkék: Lost Paradise