- Nem bírom! Megsülök!
Liza ledobta maga mellé a dobverőit, mire abbahagytam a pengetést, és hátranéztem.
- Hogy az istenben lehet ilyen meleg?!
- Hé, te ott szoknyában – fordult hátra Ren is. – Ne rinyálj!
- Ja, rajtad legalább lehet ilyen lenge ruha – sóhajtott fel Riki. – Bezzeg mi, férfiak… nekünk marad a nadrág…
- Nem értem, mi bajotok van, szerintem jó idő van – pislogtam értetlenül rájuk.
Bár igaz, ami igaz, kint nyárhoz hű volt az idő: sütött a nap, sehol egy felhő, nem fújt a szél, de idefent nem volt egy ablak sem, ahonnan a napsugarak melegíteni tudtak volna minket, a kőfalak pedig nem engedték át a meleget, így én kellemesen éreztem magam a térdnadrágomban, és az ingemben.
- De meleg vaaaan! – Liza tovább nyavalygott, a karjait ide-oda lóbálta a levegőben. – Kell egy légkondi!
- Há’ vegyél. Senki sem akadályoz meg – rántotta meg a vállát Ren, és letette a gitárját. – Lemegyek kulturáltan dohányozni, amíg a kisasszony hisztizik.
- Esetleg fel tudjuk hozni lentről a ventillátort, ha gondolod – lépett hátra a dobokhoz Riki, én pedig követtem Rent lefelé. A lépcsőn állva figyeltem, ahogy a kígyónyelvű kivesz Lizzy szekrényéből egy hajgumit, és a feje egyik oldalára fogja a haját.
- Elég viccesen festesz így – mosolyodtam el, mire hátranézett.
- Izzad a tarkóm. Neked nem?
- Én nem szeretem, ha fel van fogva a hajam. De most nézem, hogy így felfogtad… milyen hosszú! Tök jó!
- Kösz, magam növesztettem – vigyorodott el, és előkapta a cigijét. – Hogy bírod így elviselni ezt a hőséget?
- Mindig is bírtam a meleget. A hideget kevésbé – ingattam meg a fejem, és kimentem vele a szalon elé. Leültem a lépcsőre, ő csak támaszkodott, és meggyújtott a cigijét. – Kijo mikor jön?
- Ez jó kérdés. Majd csak betoppan valamikor. Tegnap nagyon izgatott volt, már kíváncsi vagyok, mit hozott össze.
- Igen, én is.

Nyár elején sikerült szerződést kötnünk a RexX-szel, most pedig már kőkeményen benne voltunk az évszakban – először aggódtam, mennyi munkával fog járni a debütálás, de Ren elintézett mindent, nekünk, többieknek tényleg csak zenélnünk kellett. Rengeteget gyakoroltunk, és én egyre jobban belejöttem, amit rettentően élveztem, és nem csak a zenélést, hanem azt is, hogy velük lehetek. Már nem éreztem idegennek őket, holott nem is tudtam meg többet róluk, mint ezelőtt.
Ren azt mondta, az elején kell nagyon belehúznunk, minden gyorsan fog történni, utána belassulnak a dolgok. Tíz dalt írtunk ezalatt az idő alatt, amiből nyolcat teszünk majd az albumra, aminek a borítóját Kijo tervezte. Fél hónap van a megjelenésig… vagyis a követező héten már a stúdióban fogunk zenélni.

- Izgatott vagy már? – Ren elpöccintette a hamut, és rám nézett.
- Mármint a borító, vagy a felvétel miatt?
- A felvétel… bár most hogy mondod – vigyorodott el, mire elnevettem magam.
- Igen, már eléggé. Ott… más lesz,
- Jah. Külön veszik fel mindenki részét.
- Külön? – néztem fel rá.
- Ne aggódj, semmivel se nehezebb – mosolygott rám. – Eljátsszuk egyben. Aztán külön-külön, de közben nyomatják a fülünkbe a zenét.
- Akkor jó… - sóhajtottam fel. Nehezemre esett elképzelni az egészet… tartottam tőle, de mindennél jobban vártam az eredményt. Arra gondoltam, milyen csodálatos lesz majd bemenni a lemezboltba, és látni a polcon a mi cédénket, amin a mi dalaink vannak.
- Na nézd csak, ki jön. – Ren elnyomta a kőfalon a cigit, és az ajtó melletti kis szemetesbe dobta, majd a fejével az utca vége felé biccentett. Felálltam, leporoltam a fenekem, és abba az irányba fordultam.
Kijo már integetett, amikor meglátott minket, és szaladni kezdett. Meglepett, hogy normálisan volt felöltözve; mármint, magához képest. A fekete alapon neonszínű szavakkal és kis mintákkal ellátott trikó, és a koptatott nadrág teljesen elfogadható volt, a rengeteg szilikon karkötővel, és a színes szegecses övvel együtt.
- Sziasztok! – köszönt lihegve, nagy mosollyal az arcán, mikor elénk ért. És akkor vettem észre, hogy ami koptatott nadrágnak tűnt messziről, valójában egy eléggé rövid farmernadrág, és harisnya.
- Kiakadok – jelentettem ki, és visszaültem a lépcsőre. Kijo elkuncogta magát, és levetődött mellém.
- Na! Ne már, Lili, hoztam valamit!
- Nem légkondit, igaz? – hallottuk meg bentről Liza kiáltását, aztán kinyitódott a szalon ajtaja, és Riki lépett ki rajta.
- Nem… bírom… be… nem… áll… a… szája… - dörzsölte meg az arcát, aztán Kijot látva felcsillantak a szemei. – Kijo! Album. Borító. Most!
- Beszélj már normálisan! – ütötte finoman tarkón Liza a koboldot, és a vállára támaszkodva nézett le ránk.
- Mutatom, mutatom! – nevetett Kijo, és az alsóajkát beharapva kutatni kezdett a kis oldaltáskájában. Most zöld bogyó volt a piercingjében. – Na de őszinték legyetek!
Kikapta a borítót a táskából, és maga elé tartotta, hogy mind jól lássuk. Csak egy fénymásolat volt, beletéve egy régi cédétokba, az eredeti rajzot gondolom nem hozta el, nehogy összegyűrődjön.
Tátva maradt a szám. A sötétkék, szinte teljesen fekete lap közepén a részletes, karcos rajz egy emberszerű farkast ábrázolt, akinek a teste látszólag már kezdett rothadni, de a pofájából még folyt a nyál, és csillogó vörös szemekkel meredt előre. A földön ült, és egyik kezével a hasából kiálló táblát szorította, amire vérrel a lélek szót fröcskölték. Mögötte, a lap tetején már kopott fehér betűkkel a bandánk neve állt, ugyanolyan stílusban, mint a szalon fölötti End of Paradise felirat, a borító jobb alsó sarkában pedig cirádás betűkkel az első lemezünk címe: Holt állatok lelke.
Az egész olyan drasztikus hatást keltett, de ahogy a farkasember szemére fókuszáltam, mintha nyugalmat láttam volna. Meg sem bírtam szólalni, annyira izgatott lettem a borítótól, úgy éreztem, mi már ezzel sikeresek leszünk, hiszen egy ilyen borítású lemezen a dalok egyértelműen zúznak, és jók.
- Nos, gyerekek… - Ren törte meg a csendet, kikapta Kijo kezéből a tokot, és meglengette maga előtt. – Íme, az első lemezünk.
És mi mind az öten akkor úgy éreztük ott, azon a két fok lépcsőn a szalon előtt, hogy történelmet fogunk írni.

-o-

Damien ugyanúgy el volt kápráztatva, mint mi.
- Ezt tényleg te rajzoltad? – hunyorgott Kijora, aki meglepetten pislogott vissza rá. Látszott rajta, hogy nem érti, mi ezen olyan hihetetlen.
- Elég sok effekt van rajta…
- De hát nem az a lényeg! – veregette meg a srác vállát. – Ez a lemez nagyon jól fog mutatni a polcokon, fiam – mosolygott rá elismerően.
Öröm volt hallani a férfi szavait, és bár ez csak a borító volt, teljesen megnyugtatott a véleménye. Úgy éreztem, ezután már a dalokkal nem tudjuk elhibázni. Amikor azonban a stúdiófelvételre került sor, elszállt az önbizalmam. Minden olyan idegen volt körülöttem, és bevallom, kicsit ijesztő is; a sok technikai kellék, a gombok, amikből egyetlen egyre se jöttem rá, mire való, sőt, még a falak is megijesztettek, egyáltalán nem éreztem magam idevalónak. És Lizán is láttam, mennyire meg van rémülve.
Mindezek ellenére, mikor beálltunk a hangszerek mögé, mintha csak a szalon emeletén lennénk, a mi saját kis próbatermünkben, meglepően nagyszerűen ledaráltuk a demót. A neheze viszont csak pár nappal később jött: egyenként felvenni a sávokat.
Ren és én voltunk az elsők, akiket behívtak felvételre. Igazán örültem, hogy vele kell jönnöm, mert ő már megjárta ezt egyszer; bár azt mondta, bekíséri majd a többieket is, végül is ők is ugyanannyira izgulhatnak, mint én. Szépen átbeszéltünk mindent, aztán leültünk meginni egy kávét.
- Én kezdem, rendben? Mindjárt meglátod, hogy semmiben sem különbözik attól, amit együtt szoktunk csinálni – mosolygott rám bíztatóan, mire én is magamra erőltettem egy mosolyt. – Ne parázz, kiscsaj!
- Ugyan már – ingattam meg a fejem. – Ki parázik? Én aztán nem!
- Igen látom, fehérebb vagy, mint a templom egere.
- Mi? Az úgy van, hogy szegényebb, nem?
- He? Ja… hát, olyan szegény, hogy nem telik neki szolira – vonta meg a vállát, és mint aki úgy gondolja, ezzel elintézte a hibáját, letette a poharát, és felállt. – Na figyelj, lányka!
- Lányka a segged… - morogtam, ő meg elnevette magát, és kinyújtózott.
- Az nem, ugyanolyan férfias, mint én magam! – Bevágtam egy fintort. – Nono! – nyújtotta felém a mutatóujját, aztán vigyorogva kilépett a kanapé és az asztal közül, és bement a terembe, a gitárjához.
Őszintén; még soha nem ültem ilyen helyen, és eléggé meglepett, hogy itt, az üveg túloldalán is hallom, amit Ren odabenn játszik. Először azt hittem, baki, nem csukta be az ajtót, vagy ilyesmi, de mivel a segítők meg se rezzentek, igyekeztem én is ugyanúgy maradni, ahogy eddig, mintha szerintem is tök természetes lenne a dolog. Furcsa volt hallgatni Ren gitárjátékát magában. Mikor zenélünk, akkor is mindig csak saját magamra figyelek, így kívülállóként úgy éreztem, mintha egy másik dimenzióban lennék. Kihúztam a hátam, és bekukucskáltam Renhez. Hatalmas füles volt a fején, amin keresztül hallotta a demónkat, és arra játszotta rá a részét; és ahogy koncentrált, kicsit előre görnyedve, a haja, amit megint oldalra fogott, a vállára omlott, és pengetett… esküszöm, szépnek láttam.
Abszurd azt gondolni egy férfiról, aki az előbb azt ecsetelte, milyen férfias feneke van, hogy szép.
Három számot játszott le a nyolcból, és én végig rá voltam kapcsolódva, magamban játszottam mellette a részem, néha az ujjam is belerándult, pengetni akartam, de nem volt nálam gitár. Egyszer belerontott, de azt hiszem, direkt csinálta; hogy lássam, mi történik, ha elrontanám, hogy ez is teljesen természetes, és ne aggódjak emiatt. Nagyon hálás voltam neki.
A harmadik szám után kijött, és rám nézett. Az arcomat látva elmosolyodott.
- Nézd, élek! És most te jössz. Kimegyek, elszívok egy cigit.
- Várj! Nem maradsz itt, meghallgatni…? – néztem rá kicsit kétségbeesetten, mire meglepett pislogást kaptam válaszul.
- Ha szeretnéd… persze, itt maradok!
- Köszi – mosolyodtam el. Visszamosolygott, és levágta magát mellém a kanapéra, de én rögtön utána fel is álltam onnan, vettem egy mély levegőt, és miután kinyújtóztam, bementem a terembe. Most még idegenebbnek éreztem itt magam, mint legelőször… éreztem, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül a hátamon, és ahogy átlendítettem a vállamon a gitár szíját, a pólóm a bőrömnek préselte. Hideg volt, megborzongtam, de össze kellett szednem magam.
Hé, Lili, ha egy felvételtől ennyire parázol, mi lesz, ha ki kell állnod a rajongóid elé, és élőben le kell nyomatnod az egész albumot?!
Megszorítottam a gitár nyakát, aztán a fejhallgatóért nyúltam, és a fejemre tettem. Kicsit nehéz volt, és nagy, úgyhogy állítgattam rajta, aztán aprót bólintottam, és hallottam egy kis pittyenést, ami jelezte: kezdünk.
Megszólalt a fülemben a címadó dal, a Holt állatok lelke, és elkezdtem. Lehunytam a szemem, és most először nem a gitáromra koncentráltam, hanem a demóra, az összeállított zenénkre, és Kijo hangjára.
…a mocskos utakon nem tudod, mire lépsz…
Nem hallottam, mit játszok. A fejhallgató, és az abból szóló demó teljesen leárnyékolta a gitárom hangját.
…elfeledve a hétköznapokban…
Remegett a kezem, nem is voltam biztos abban, hogy jól szól-e a gitár, hogy nem rezonál a húr, amikor lenyomom. Tele voltam kétséggel magammal szemben, de… élveztem. Az a helyzet, hogy rohadtul élveztem.
…éjjelente hallod, ahogy nyüszít a megkínzott…
Egy kihívás, amit teljesítenem kell ahhoz, hogy folytathassam, amit végre sikerült elkezdenem, annyi vágyakozással teli év után.
…holt állatok lelke…
A szóló közben is megállíthatatlanul sírt a gitár az ujjaim alatt. Magamban együtt énekeltem Kijoval a dalszöveget, amit nemrég írtam. Talán tátogtam is.
…nanana na nanana…
…én is egy ilyen állat vagyok…
…a házad mellett, konténerben rohadok…
…nanana na nanana…
Egybefolytak a sorok.

-o-

Másnap fél öt körül végeztünk a nyolc dallal. Számomra az volt a legmeglepőbb, hogy minél jobban engedett a félelmem, annál többször rontottam… talán túl figyelmetlenné váltam. De úgy tűnt, Damien meg volt velem elégedve, és – aminek még ennél is jobban örültem -, Ren is. A basszus, és a dob volt a következő lépés, és minden áron be akartam menni a stúdióba, látni és hallani akartam Rikit és Lizzyt. Nem akartam kimaradni semmiből, de végül mégsem mehettem el a felvételre; más dologgal kellett hozzájárulnom a bandához. Méghozzá Kijoval mentünk reklámozni.
- Nem vágom. – Bekaptam egy mentolos rágót, miközben a zebránál állva vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa. Reméltem, hogy a mentol kicsit lehűt, ha csak belülről is, de sajnos nem bizonyult hatásosnak. Rettentő meleg volt, a lehető legkevesebb ruhát vettem magamra, legalábbis amiben még nem tűntem prostinak, de úgy éreztem magam, mintha nagykabátban állnék a szauna közepén. – Úgy reklámozunk, hogy még nincs is kinn a lemez?
- Fel kell kelteni az emberek érdeklődését – bólintott Kijo. – Te milyen bandákat hallgatsz?
- Hát, lássuk csak… - Kicsit elgondolkodtam. – Dry Pain, Kannibálok, Kék Pokol…
- … ezek közül egyet sem ismerek… - Elkuncogtam magam.
- Oh! A Nightmare Bridge-t is csípem – jutott eszembe hirtelen Riki pólója még régebbről.
- Na! Az pont jó példa. – Kijo arca felragyogott. – Ők egy évig csigázták a közönséget, hogy majd jönnek, és zúznak.
- Hmm. – Megint elgondolkodtam. – A Nightmare Bridge első albuma szörnyen szar volt.
- Igen… - Kijo kicsit bizonytalanul válaszolt, aztán elnevette magát. – De látod, milyen népszerűek most.
- Nem hinném, hogy ez az előrehozott reklám miatt van… - húztam össze a szemöldököm.
- Nem baj. Most az a lényeg, hogy ügyesek legyünk! – legyintett, aztán megtörölte a homlokát. – Elizzadom magam… pont most kellett leöntened a rövidgatyámat turmixszal…
- Igen, nagyon sajnálom, tényleg véletlen volt – sandítottam rá, mire morcosan nézett vissza.
- Tudom, hogy féltékeny vagy a lábaimra…
- Ha az lennék, ezt is leöntöttem volna! – mutattam a festékfoltos nadrágjára, ami combközéptől bokáig szét volt vagdosva.
- Legalább lélegzik…
- Legközelebb húzz magadra egy zebrát, az is lélegzik… - morogtam, és végre átértünk a gyalogátkelőn. Nagyon ismerős volt a környék, de csak akkor ismertem fel teljesen, amikor megálltunk a Darkey Veil ajtaja előtt. – Oh, ez a bolt jó!
- Ismered? – Kijo elmosolyodott, és kinyitotta az ajtót. Előre engedett, és követett. – Szia Sarah! – köszönt be hangosan, mire egy göndör hajú, durván kisminkelt középkorú nő rohant ki hozzánk a raktárból.
- Szia Kijo! És neked is! – mosolygott felém.
- Üdv… - köszöntem bizonytalanul. Kijo a vállamra tette a kezét.
- Sarah, ő itt Lili, a gitárosunk. Lili, Sarah – mutatott be gyorsan egymásnak minket.
- Nahát, szóval összeállt a banda? – A nő mosolya szélesedett, a bordó rúzsos szája az arca közepéig szökött.
- Így igaz! Épp ezért jöttünk. Lenne néhány szórólap… - A srác benyúlt a táskájába, és kivett egy köteg fényes kis lapot, amikre az albumborítónk, a kiadónk logója, és a hatás kedvéért élénksárgával rászerkesztett HAMAROSAN felirat volt nyomva. Sarah azonnal ki is kapta a kezéből az összest, és jól megnézte.
- Hú, nagyon ütős! És ez egy baromi jó kiadó! Hát srácok, alig várom, hogy hallhassam! – A nő nagyon életvidámnak, és lelkesnek bizonyult, ami ebben a környezetben engem kissé meglepett. – Ne aggódjatok, ezt hamar ki fogom osztani!
- Köszi, tudtam, hogy számíthatok rád – mosolygott Kijo, és én is elmosolyodtam. – Még osztogatunk pár helyen. Szeretünk, Sarah! – intett, és nyitotta is az ajtót.
- Mindent bele – mosolygott továbbra is a nő. – Sziasztok!
- Szia! – köszöntem el én is, és Kijoval tovább álltunk. Ő még ismert pár helyet, ahol érdeklődhetnek a bandánk felől.

-o-

Ren nem hazudott: tényleg minden rettentő gyorsan történt. Alig telt el egy hét, megkaptuk a saját példányunkat, amit azonnal Rikire is ruháztunk. Az ment minden nap a szalonban, és rettentő jó érzés volt, amikor két vendég is megkérdezte, milyen zene szól, mert ütős. Ez volt a legelső vélemény az albumunkról: ütős.

Augusztus tizenhatodikán véget ért a hatalmas kánikula, és végre kellemesebbé vált az idő. Azt a napot sohasem felejtem el. A sétány sarkán volt egy nagyobb lemezbolt, igazából addig az egyetlen, amit ismertem. Délután mind az öten összejöttünk a megállóban, és együtt mentünk be a boltba. Azonnal az újdonságok felé siettünk, és hamar meg is találtuk a nekünk kialakított sort; pont egy új, nemrég felkapott heavy metal banda mellett kaptunk helyet, kissé eldugva a betévedők szeme elől, de ez nem számított, mert az aznap kiadott lemezeinkből…
…összesen csupán három darab maradt.

Címkék: Lost Paradise

Szerencse, hogy már csak egy hónap volt hátra az iskolából, és már a tanárok sem nagyon foglalkoztak velünk, csak a végzősökkel, így nem látszott a jegyeimen, hogy teljesen hanyagolom a tanulást. Ugyanis annyira belemerültem a zenélésbe, a gyakorlásba, és a dalszerzésbe amióta bandatag lettem, hogy semmi mással nem foglalkoztam közben. Főleg most. Végül is kevés időnk volt a bemutatkozásig a RexX-nél, és nagyon nem akartam elszúrni. Ren dicsérő szavai ellenére még mindig kívülállónak éreztem magam a Lost Paradise-ban.
Régen anyu azt mondta, zenélni nem nehéz, csak rengeteg időt kell rá szánni, főleg az elején. Kisebb korában ő is teljesen tehetségtelen, botfülű volt, de amikor én megszülettem, már profin zongorázott. És - bár pont a sikerei miatt hagyott el minket -, ez is rengeteg inspirációt adott nekem, főleg most, amikor kezdtem úgy érezni, tényleg van bennem tehetség, és remény. Persze, sokkal könnyebb lett volna, ha eleve tehetséggel születek, vagy valami… de ebbe ne menjünk most bele.

Pénteken hanyagoltam a sulit, és reggel egyből az 52-es buszra szálltam, hogy megejtsük a - valószínűleg - utolsó próbánkat a bemutatkozás előtt. Bár még nem tartottunk ott, én már előző éjjel sem tudtam aludni. Izgultam, rettentően.
- Hú, de korán jöttél ma, Lili. – Riki épp söprögetett a szalonban, amikor betoppantam.
- Én vagyok az első? – néztem körbe jókedvűen.
- Nem, mert én már itt vagyok – vigyorgott. – Te csak második lehetsz!
- Rajtad kívül! Te itt dolgozol, csomó előnyben vagy – ültem le a szőrmés lépcső egyik fokára. – Van időpontod?
- Már túl vagyok rajta – mutatott a sarokban összegyűjtött vörös, és szőke hajtömegre. – Direkt korán vállaltam, hogy ne zavarjanak próba közben. Izgatott vagy már? – mosolyodott el.
- De még mennyire! – nyújtottam ki a lábaimat. – Nem aludtam szinte semmit. Az a lakótelep szerencséje, hogy otthon nincs erősítőm. – Riki elnevette magát.
- Nekem van! De nem szoktak szólni érte.
- A szüleid sem?
- A szüleim? – Olyan meglepetten nézett rám, hogy muszáj volt rákérdeznem valamire.
- Öhm… Riki te mennyi idős vagy?
- He? Ez most hogy jutott eszedbe?
- Csak néha elgondolkodom azon, hogy sokkal fiatalabbnak tűnsz bármelyikünknél, de már dolgozol. És ezek szerint már nem is a szüleiddel laksz – húztam el a számat. Már egy ideje fúrta az oldalam a kíváncsiság. És tulajdonképpen most beszélgettem először Rikivel így, négyszemközt.
- Szóval pisisnek nézek ki? – nevette el magát. – Nem tudom, hogy ez bók-e, vagy sértés… mindenesetre huszonhat vagyok.
- Te jó ég! – csúszott ki a számon döbbenten.
- Mi van?! – Riki azonnal felháborodott.
- Az már majdnem harminc!
- Hé! Dehogy majdnem harminc! Ne öregíts már ennyire!
- Lassan koporsót kéne választanod…
- Hát én mindjárt lenyakazlak… - mért végig sértve, mire elnevettem magam.
- És mióta dolgozol itt?
- Három-négy éve, azt hiszem… - ült le a fodrászszékre. Kinyújtottam a lábam.
- De Liza csak egy éve van veled, igaz?
- Nagyjából igen. Mi ez a hirtelen érdeklődés? – mosolygott rám kedvesen. Már nyoma sem volt annak, hogy megsértődött.
- Hát, ha belegondolsz, most beszélgetünk először kettesben. Csak próbállak jobban megismerni… hogy könnyebben beilleszkedjek.
- De olyan ez, mint valami vallatás – nevetett fel. – De tessék: délről költöztem fel, és azonnal meg is nyitottam a szalont. Eleinte sima fodrászat volt, de mivel az van már csomó a környéken… extrém lett – nevetett újra.
Megmosolyogtam a hirtelen felvázolt történetét, de mielőtt újabb kérdéseket tehettem volna fel, nyílt az ajtó, és belépett egy aranyos punk lány. Engem látva kicsit megszeppent, és halkan köszönt.
- Ülj le kicsit, Lizzy mindjárt itt lesz! – mosolygott rá Riki, miután visszaköszöntünk. Ebből sikerült megtudnom, hogy a kiscsaj Lizához jött hajat vágatni. A lány bólintott, és leült az egyik várószékre, én pedig felmentem az emeletre gyakorolni, hogy ne zavarjam őket.
Két órát voltam odafenn, és megállás nélkül gyakoroltam a számainkat. Kihasználva a hangos erősítőket, és azt, hogy egyedül vagyok, halkan énekeltem a szöveget is, és úgy éreztem magam, mint egy szólós. Leszámítva persze, hogy a hangom hamis volt, a zenéből pedig nagyon is hiányzott a többi hangszer.
Még egy utolsó szám, és letettem a gitárt a tartójára, kinyújtóztattam a karjaimat, és kicsit megtornásztattam az ujjaimat. Ittam egy kortyot a palackos vizemből, és lementem Lizáékhoz. A fodrászszékben már nem a lány ült, hanem Ren, és hol halk, hol hangosabb szitkokkal tűrte, hogy Lizzy kifésülje a kócos haját.
- Mi történt veled, hurrikánba futottál? – huppantam le Riki mellé a lépcsőre.
- El sem hiszed, milyen szélvihar van odakinn – fintorodott el a kígyónyelvű.
- Rossz ómen – húzta kicsit összébb magát mellettem a kis kobold.
- Ugyan, egy kis vihar bármikor előfordulhat – mosolyodtam el. Bár reggel még tényleg nagyon meleg volt, ellenben most Renen még mindig rajtavolt a bőrdzsekije.
- Persze, de egyik pillanatról a… ÁU, cseszd meg Lizzy, azt kértem, hogy megfésüld, nem azt, hogy tépd ki, és add el!
- Ezt el se tudnám adni, olyan szörnyű állapotban van – nyújtotta ki a nyelvét a punk csaj.
- Nem is igaz. Az én hajam ápolt, és természetes.
- És rohadt kócos. Te ápolt, természetes hippi.
- Hippi a nénikéd!
- Erre ráhibáztál – nevetett fel.
- Kijoról tudtok valamit? – szólalt meg Riki, mire felé fordultam. Épp a karóráját nézte. – Már fél órája itt kéne lennie.
- Lehet, hogy elfújta a szél – vont vállat Ren.
- Hát amilyen vékony… - húzta el a száját Lizzy. – Irigylem.
- Mit irigyelsz benne?! Téged is csak a hatalmas melleid miatt tart meg a gravitáció – morogta a kígyónyelvű, mire a lány meghúzta a haját. – AU elég! Na jó, én kimegyek cigizni – pattant fel idegesen. Tényleg nem bírja, ha a haját piszkálják.
- Ne, Ren, ne! – próbáltuk mindannyian visszatartani, de addigra már kicsapta az ajtót, és amint kilépett, a szél két oldalról fújta össze a haját.
- A jó édes kurva életbe! – ordította ki az utcára, aztán visszafordult, és becsapta maga mögött az ajtót. Végignézett rajtunk. – Gyerekek, ne beszéljetek csúnyán. Nem szép dolog.
- Én még egyszer neki nem állok a hajadnak – ült le fáradtan Liza a fodrászszékbe.
- Ren, cigizz idebenn. Több vendégünk úgysincs ma – sóhajtott fel Riki.
- Áh, már elment a kedvem.
- Elfújta a szél? – vigyorogtam rám, mire felmorrant, leült a másik székbe, és most ő állt neki a hajának.

Kijo még fél órát váratott minket.
Úgy lépett be az ajtón, mint valami nagyhatalmú nemes, bár a haját teljesen balra fújta a szél, az arcát kicsípte a hirtelen lehűlt levegő, és a kabát úgy állt rajta, mint egy hajléktalanon.
Először meg se mertünk szólalni, fel kellett fognunk, hogy megérkezett, és magát a látványt, aztán én voltam az első, aki nem bírta tovább, és felröhögött.
- Késtél! – szólta le azonnal Riki.
- Tudom – vigyorodott el Kijo, és a tükör felé fordult. – Hú – jegyezte meg. – Elegáns!
- Merre jártál ilyen sokáig?
- Megmutatom! – Lekapta a kabátját, felakasztotta, aztán elénk állt, és felénk mutatta a kezét. A középső ujja legalsó percéből két ezüst golyó állt ki, egymás mellett.
- Jesszus! – nyögtem fel. – Ez a bőrödből áll ki?!
- Aha! Menő, nem? Kicsit még piros, de annyira nem is fáj.
- Mutasd! – Ren elkapta Kijo csuklóját, és maga elé húzta. – Nem rossz!
- Wao, nagyon menő! – csillantak fel Liza szemei is. – Én is gondolkodtam már, hogy csináltatok a mellkasomra, de még nem szántam rá magam.
- Nem is vészes. Na, próbálunk?
- Eddig rád vártunk – sóhajtotta Ren, mire az énekesünk felé fordult.
- … mi van a hajaddal?
- Kussolj! És a tiéddel?! Menjetek már felfelé! Elegem van, hogy folyton engem cikiztek!
Kijo behúzta a nyakát. Nem akart ő semmi rosszat. Ellépett mellettünk, és felrobogott a lépcsőn.
Jókedvűen követtük.

-o-

Másnap Kijoval nem a buszmegállóban találkoztunk, hanem az iskola előtt.
- A stúdió innen negyed óra séta – magyarázta, és még folytatta, de nem tudtam figyelni rá. Ki volt öltözve, ing volt rajta, meg nyakkendő, egy fekete nadrág, a haja kivasalva, fekete karika a szájában. Egyedül a deszkás cipője virított ki az élénksárga, és neon zöld csíkokkal.
- Kiöltöztél! – állapítottam meg, a szavába vágva. Elhallgatott, és pislogott párat.
- Persze, végül is meghallgatásra megyünk. – Kicsit elszégyelltem magam, mert én erre egyáltalán nem gondoltam. Bár nem volt kirívó a ruhám, és nem is voltam tagbaszakadt, azért mégsem öltöztem ki. – Izgulsz?
- Eléggé. Te talán nem? – sandítottam rá, miközben elindultunk.
- De, nagyon! – nevetett fel.
- Pedig nem is látszik rajtad…
- Majd’ kiugrik a szívem a helyéről! – Elmosolyodtam. Nem is beszélgettünk többet az út alatt; mindketten kellően idegesek voltunk.
- Itt vannak! – kiáltott fel hangosan Riki, amikor befordultunk az utcába.
- Cccs, hangos vagy! – nyugtatta Ren, bár ő sem látszott túl nyugodtnak.
- Sziasztok! – köszöntünk, és lefékeztünk előttük. Riki szélesen mosolygott, Ren cigizett, Liza pedig a lépcsőn ült, és bámult maga elé. – Akkor, bemegyünk?
- Izgatott vagy, hm? – A kígyónyelvű elmosolyodott Kijo arcát látva. – Ne vidd túlzásba, megárt.
- Menjünk, mert ha tovább várunk, szorulásom lesz! – morgolódott Riki idegesen.
Lizára néztem. Kicsit sápadt volt, és magába fordult. Leguggoltam mellé, átöleltem a vállait, mire összerezzent.
- Félek! – nyögte. – Erre még nem vagyok kész.
- Én is így érzem magam – mosolyogtam rá bíztatóan. – De mi lehet a legrosszabb? Megmondják, hogy nem vagyunk még elég jók.
Liza aprót sóhajtott, aztán halvány mosoly kúszott az arcára. Ren elnyomta a fél cigijét, és kidobta a közeli kukába, aztán ajtót nyitott, és beinvitált minket.
Az épület belülről olyan volt, mint egy kórház váróterme, letisztult fehér, hatalmas recepciós pulttal a közepén, mögötte savanyú képű, idősödő recepciós nővel. Virág ugyan nem volt, de mégis finom illat volt. Ahogy közelebb léptünk a pulthoz, megpillantottam a nő mellett egy nagy tál potpourrit.
- Segíthetek valamiben? – nézett fel a nő. A morcos tekintetéhez képest nagyon kedves hangja volt. Lepillantott a kis monitorjára, aztán elmosolyodott, így már nem is tűnt olyan savanyúnak. – Ti vagytok a Lost Paradise, igaz? – Meg se várta a választ, folytatta. – Balra van a lift. Második emelet, Damien már vár titeket.
Bólintottunk. Bár én személy szerint nem tudtam, ki lehet az a Damien, úgy tűnt, Ren ismeri, megköszönte az útbaigazítást, és beszálltunk a liftbe.
A másodikon egy hosszú folyosóról nyíltak számozott szobák, valószínűleg próbatermek lehettek, és néhány szertár, de csak az egyik ajtó volt nyitva. Oda mentünk be mi.
- Jó napot! – köszöntünk jó hangosan, mire a bent ülő három alak abbahagyta a beszélgetést, és felálltak.
- Ren! Rég láttalak! – mosolyodott el az egyik, középkorú férfi. – Örülök nektek. Damien vagyok, ők pedig itt Jellie és Roven – mutatta be nekünk először a hölgyet, aztán az idősebb férfit. Udvariasan kezet fogtunk velük, mi is bemutatkoztunk, aztán Ren átvette a szót.
- Három különböző számmal készültünk, kettő sajáttal, és egy feldolgozással. De ha nem lenne elég, tudunk még mutatni mást is. – Kicsit megijedtem. Én nem emlékszem, hogy másra is készültünk volna. Félve Kijora sandítottam, aki bíztatóan rám mosolygott, ezzel üzenve, hogy „nyugi”.
- Ne aggódjatok, én megbízom benned, Ren. Biztosan elég lesz az a három – legyintett Damien. ekkor jöttem rá, hogy Ren blöffölt; tudta, hogy nem lesz szükség másra, csak ezzel is jó fényt akart vetni ránk.
- Akár kezdhetjük is – köszörülte meg a torkát Roven, és a másik kettővel együtt elfoglalta a helyét.
Bár voltak kikészítve gitárok, mindhárman a sajátunkat hoztuk, és miután Ren elővette az övét, én is az enyémért nyúltam. Liza behuppant a dobok mögé, végigütögette, és kicsit morcosan állítgatott rajta valamit. Kijo is beállította a mikrofonállványt.
És elkezdtük.
Eleinte figyelni akartam a reakciókat, de negyed perc sem telt el, már elvesztettem a külvilággal való kapcsolatomat, és elmerültem a zenénkben. Szinte egy pillanat volt eljátszani a három számot, legalább is én teljesen így éreztem, és egyszer sem hibáztam el. Megpendítettem az utolsó akkordot, és akkor vettem észre, hogy jé – itt emberek is vannak.
Damien felállt, és jókedvűen összecsapta a két tenyerét, aztán még egyszer, de a másik kettő nem mozdult. Ezt ő is észrevette, és feléjük fordult.
- Tán csalódtak a kollégák?
- Nem erről van szó. – Roven megrázta a fejét. Nem éreztem túl bíztatónak.
- Nekem határozottan tetszett – sóhajtott fel Jellie, és végignézett rajtunk, majd elmosolyodott. – Legalább is kezdetnek nem rossz. Illenek hozzátok a hangszerek.
- Engem nem győztek meg. – Nem kedveltem meg Rovent. – De ti vagytok többen! – vonta meg a vállát. – Csak aztán legyen nektek igazatok.
- Akkor azt hiszem, egy próbát megér – nézett végig Damien két társán, majd rajtunk. – Na srácok, mit szólnátok egy szerződéshez?
- Szívesen vennénk – mosolyodott el Ren. Visszatartottam a lélegzetem.
- Akkor gyere velem, volna némi papírmunka.
Ren bólintott, letette a gitárját, és a másik hárommal együtt kiment a teremből. Már elkezdett sípolni a tüdőm, a beállt csendben kezdtem hallani a vérem lüktetését a fejemben, és amikor Liza hirtelen felállt, és a nyakamba ugrott, már muszáj volt levegőt cserélnem.
- Ezt nem hiszem el! – Szinte sikított. – Tetszettünk nekik! Szerződést ajánlottak!
- Hihetetlen – hallottam meg Riki hangját is, és azt hiszem akkor fogtam fel én is. Megragadtam Lizzy vállait, és hirtelen az én hangom is felső oktávokat ütött.
- Debütálhatunk! – vinnyogtam, és megöleltem Lizát, aki ugrálni kezdett a karjaim között. Aztán amikor elengedtük egymást, a punk csajszi Rikire vetődött, én pedig Kijora néztem. A mikrofonállvány előtt állt, és a kezét nézte. Mellé szökkentem, és pislogtam rá párat, mire rám nézett, aztán vissza az ujjaira.
- Lehet, hogy be fog gyulladni.
- Elég piros – bólintottam, aztán megint felnéztem rá. – Nem vagy lelkes? – kérdeztem hitetlenkedve.
- De, az vagyok – mosolyodott el. – Még hagynom kell leülepedni a dolgot.
- Egyre furcsább vagy, remélem tudod.
- Tudom – nevette el magát. Még folytatta volna, de Liza őt is betalálta, hátulról ugrott a nyakába.
- Szeeerzőőődééés! – kiáltotta vidáman, mire Kijo feljajdult, és megint csak nevetett.
- Meghódítjuk a világot! – lépett mellém Riki, széles vigyorral az arcán.
Igen. Meghódítjuk!

Címkék: Lost Paradise

Egy hét múlva került sor az első igazi próbára a most már teljes bandával.
Mivel még eddig egy gitáros hiányzott, nem volt saját zenéjük, így Ren előző, már feloszlott együttesének dalaival próbáltak magukban. Én is kaptam két-három kottát ezekből a dalokból, hogy átnézhessem őket. Miután elmeséltem, mi lett a gitárommal, Liza annyira megsajnált, hogy azonnal felajánlotta, vigyem haza a fekete gitárt, én pedig el is fogadtam. Így tudtam otthon gyakorolni.
Előző alkalommal kicsit hosszúra nyúlt a kis bemutatóm, és az utána lévő szolid ünneplés, így másra nem jutott idő, haza kellett mennem. De nem zavart, hogy még semmit sem tudok erről a Lost Paradise-ról, egyszerűen csak élveztem, hogy van egy gitárom; és ezzel a gitárral tartozom valahová.
Kijoval megint a buszmegállóban találkoztam. Nagyon menőnek éreztem magam, a goth-punk ruháimban, hátamon egy nagyszerű gitártokkal, de a találkozás – mint mindig – most is elfeledtette velem, milyen jól is nézhetek ki.
- Te… pizsamában vagy – állapítottam meg, miután megálltam előtte, ő pedig ártatlanul pislogott rám párat.
- Micsoda? Milyen országban köszönnek így?
- Nem akarom tudni, de… te pizsamában vagy – tört fel belőlem megint a tökéletes meghatározása a mostani viseletének. Ugyanis ez a piszkos bordó, kinyúlt, mindenhol gyűrött ing, és a bő virágmintás nadrág egyáltalán nem volt utcára illő – pláne nem lila papuccsal.
- Látnod kéne, miben alszom – vigyorodott el.
- Csak egyszer húznál normális ruhát…
- Csak mondd meg, mi nem normális ezekben! – mutatott végig magán.
- Például, ezt a nadrágot a buszon láttam egy csajon… nem mintha neki jobban állt volna…
- Ez egy unisex nadrág – bólintott jelentőségteljesen. – Na, gyere, menjünk, mert Riki leharapja a fejünket, ha késünk! – fogta meg a csuklóm, és elindult velem a kis szalon felé.

A fodrászat ma zárva volt. Kijo a saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, és be is zárta maga után, aztán feldobogott a szőrmés lépcsőn, én pedig követtem. Betettem a gitárt tokkal együtt a próbaterembe, és bementem a klubszobába, ahol már a többiek heverésztek.
- Késtetek – jegyezte meg Riki, miközben felült. Ő a szőnyegen feküdt eddig, és kisimította a hasán a Nightmare Bridge pólóját. Nem hinném, hogy az övé lett volna, az ujja a könyökéig ért, és ahogy ott ült a földön, szinte elveszett benne.
- Nem is késtünk – sóhajtott fel Kijo, és lehuppant Ren mellé az egyik puffra. A kígyónyelvű egy szürke, csónaknyakú, hálós fölsőben feszített, fekete trapéznadrággal. A zoknija viszont rózsaszín volt, és ettől nem tudtam elvonatkoztatni.
- Miujság, Lilcsi? Hogy mennek a számok? – Liza megtelt élettel, amikor meglátott. Ujjatlan, galléros fehér ing volt rajta, és fekete rövidnadrág, fehér necc harisnyával.
- Remekül. Sokat gyakoroltam – mosolyogtam a lányra, és leültem mellé. A becézést elengedtem a fülem mellett. – Viszont van néhány váltás, ami nem nagyon megy. Segítesz majd egy kicsit? – néztem Kijora, aki mosolyogva nézelődött a szobában, aztán a csendre végül rám nézett, és kissé meglepetten magára mutatott.
- Én?
- Csak jobban értesz hozzá, ha már gitáros vagy… - Kicsit engem is meglepett az ő meglepettsége, az ezt követő csend miatt pedig kicsit elbizonytalanodtam. Végül Ren elnevette magát.
- Szegény Lili, nem is tudod, ki melyik hangszeren játszik – mosolygott rám.
- De hát Kijo azt mondta, gitározik…
- Gitároztam, és néha előveszem, hogy ne vesszen kárba a tudásom – bólogatott Kijo. – De, mint már mondtam, az nem az én világom.
- Én vagyok a gitáros – vette át a szót Ren, mire hatalmasakat pislogtam rá. – Mi az? – mosolygott továbbra is.
- Én… én azt hittem, te énekelsz.
- Eh…? – Most Renen volt a pislogás sora, Liza pedig felnevetett mellettem.
- Hát hogy énekelne már? A szétvágott nyelvével néha beszélni se tud!
- Ez nem is igaz! – Ren feszülten vigyorgott. – El sem tudod képzelni, milyen csodákra vagyok képes ezekkel a nyelvekkel. Például egyszerre végig tudok nyalni a fölső, és az alsó ajkamon. Nem is beszélve arról, milyen hamar a csúcsra repítek egy nőt orálisan…
- Mégis milyen nő hagyná, hogy hozzáérj azzal a két csonkkal?! – borzongott meg Liza, és az én hátamon is végigfutott a hideg.
- El sem tudod képzelni, mennyi – vigyorgott szélesen a kígyónyelvű.
Kicsit bizonytalanul néztem végig a tagokon. A kép, ami eddig bennem élt, az volt, hogy Ren elől énekel, míg Kijo mellettem gitározik, és közben idétlen fejeket vág. De ez a képzelgés most hirtelen elillant.
- Akkor ki énekel? – kérdeztem meg végül. Kijo vidáman feltette a levegőbe mindkét kezét. – Te? – kerekedtek el a szemeim.
- Nem néznéd ki belőlem?
- Igazából nem… nem tudom elképzelni, hogy milyen egy dal a te hangoddal.
- Kemény kritika! – nevetett fel Riki, Kijo pedig lebiggyesztette a száját. Úgy nézett ki, mint egy kivert kiskutya. Egy pocsékul öltözött, kivert kiskutya. Elnevettem magam.
- Úgyis mindjárt megtudom, milyen a hangod!
- Akár kezdhetnénk is! – ugrott mögém Liza, és belecsimpaszkodott a nyakamba. Ekkor tűnt csak fel, hogy eddig csendben volt. Hátra fordítottam hozzá a fejem, és rámosolyogtam.
Átmentünk a próbaterembe, én kivettem a gitárt a tokból, Riki pedig nyújtózott egy hatalmasat. A póló most még hatalmasabbnak tűnt rajta, lecsúszott a válláról. Nem igazította meg, hagyta lógni, megropogtatta a kezét, és beállt a basszusgitár mellé.
- Riki, te vagy a basszgitáros? – pislogtam rá, majd Lizára néztem. – Akkor te…
- Én vagyok a dobos! – fejezte be helyettem vidáman, és az ütőkkel a kezében lehuppant az ülésére.
Nagyon meglepett ez a felállás. Liza végigütötte a tamokat, és jókorát vágott az egyik cintányérra. Ren felkapta a másik gitárt, Kijo pedig levette az állványról a piros szalagos mikrofont, és felénk fordult.
- De figyeljetek, hiába vártok tőlem csodát, még soha nem játszottam bandában – sóhajtottam fel. Látszott rajtuk, hogy ők valamennyire már összeszoktak, biztosan próbálták a számokat második gitáros nélkül is. – Nem hinném, hogy azonnal menne.
- Persze, ez teljesen természetes – mosolygott rám Ren. – Ne hidd azt, hogy mi profik vagyunk.
- Igen, én például csak egy éve dobolok – nevetett fel Liza. – Mióta megismertem a többieket… nem ismerek semmi trükköt, szinte csak az alapokat.
- Itt egyedül csak Rennek van tapasztalata – bólintott Riki. – Az előző bandájában ő volt a főnök.
- Igen, úgyhogy hihetsz nekem. – A kígyónyelvű megpengette a gitárját. – Elsőre nehéznek tűnhet, de tök hamar ráérzel majd. Ha megvan a ritmus, nincs is semmi baj. Kezdjük az első dallal!
Ez viszonylag megnyugtatott, de miután elkezdtük, rögtön úgy éreztem, nem fog menni. A negyedik próbálkozás után viszont majdhogynem sikerült végigjátszani a számot. Aztán sikerült ráéreznem arra, hogy ne kezdjek el vinnyogni, és hisztizni, ha elrontom, csak folytassam tovább, így - másfél óra alatt először – sikerült végigjátszanunk az első számot.
- Akkor most már beszállok én is. – Kijo mosolyogva felállt a székről, ahova idő közben leült. Ő türelmesen várt addig, míg rá nem érzek a dologra, szóval még nem énekelt. Kicsit izgatott voltam, kíváncsi voltam a hangjára. Valamiért úgy éreztem, hogy varázslatos hangja lesz, mint egy angyalnak, ha már egyszer ahhoz hasonlította magát.
Újból belekezdtünk a számba, és a felvezetés után Kijo maga elé emelte a mikrofont, és énekelni kezdett.
De a hatás elmaradt. Nem volt semmi tündérmesébe illő, lélegzetelállító pillanat, amikor én, a hősnő úgy érzi, megszűnik körülötte minden a furcsán összerakott angyal hangja hallatán. Igazából nem is hallottam a hangját. Annyira koncentráltam az én feladatomra, hogy teljesen hidegen hagyott.
- Menni fog ez! – Riki hangja zökkentett ki az elmélkedésből. Kicsit megbillentettem a fejem, és elmosolyodtam.
- Olyan jó volt a hangzás! – Liza lecsapta a dobverőket a pergőre, és felpattant. – Jó vagy, csajszi!
Kijo is mosolyogva felém fordult. Nagyon boldognak éreztem magam, tényleg, mintha egy álmom valósult volna meg. Nem az a régi, monoton álmom, hogy sztár leszek, hanem az, hogy zenélek. Most nem csak pengettem otthon, egy unalmas délutánon, hanem zenéltem, közösen másokkal.
Még soha nem éreztem ilyet.

Már csak az utolsó napsugarak világították az utcákat, amikor elindultam hazafelé. Elfáradtam, de mégis pörögtem az egész napos próbától, és a sikerélménytől, hogy többször is, hibátlanul eljátszottunk egy-egy számot. Belelendültem – nem hittem volna, hogy ilyen könnyen fog menni, féltem attól, hogy nem sikerül majd szinkronba kerülnöm a többiekkel, de úgy tűnik, kár volt ennyit parázni a dologtól. Gyorsan rákaptam.
Mosolyogva, nagyokat lépkedve hagytam el a szűk utcát, de nem oda lyukadtam ki, ahova kellett volna. Az üres poros út nem volt már ismeretlen, viszont azt jelentette, amitől tartottam: rossz irányba jöttem.
- Remek – sóhajtottam fel mérgesen. – Már megint…
- Eltévedtél?
- Nem. Pontosan tudom, hogy rossz helyen vagyok – morogtam, aztán meglepve nézem fel a hang irányába. Egy nálam jóval magasabb, szőke srác pislogott le rám. Gondolom, nem számított ilyen válaszra. – Jé, szia! – köszöntem neki hirtelen, miután felismertem benne azt a virágárust, aki a múltkor útbaigazított. Sokkal jobb látványt nyújtott így, kötény, és kendő nélkül.
- Szia. – Elmosolyodott, de látszott rajta, hogy kicsit zavarban van. Persze, hiszen az, hogy felismertem, nem jelenti azt, hogy ő is.
- Én vagyok az a hülye csaj, aki a múltkor útbaigazítást kért tőled – magyaráztam, hátha mégis emlékszik.
- Ah, az 52-es buszos lány? – nevette el magát. Huh, ezek szerint marha jó a memóriája. – Kicsit mintha megváltoztál volna!
- Igen, mondjuk úgy – nevettem el magam én is. Most valamiért nem furcsálltam, hogy ez a srác ilyen közvetlen… úgy tűnik Kijon, és a többieken sikerült megedződnöm. Meg talán az is rájátszott, hogy egy virágüzletben dolgozik, ahhoz meg elég közvetlennek kell lenni. Legalább is szerintem.
- Hé, ha gondolod, mehetünk együtt. Én is épp hazafelé tartok.
- Rendben – egyeztem bele, és meg is fordultam, hogy visszamehessek ugyanoda, csak most tovább, és nem egyedül. – Mellesleg, Lili vagyok.
- Lili? Szép név. Mint a lilom – nevette el magát.
- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani – sandítottam rá.
- Bocsi. Igazából nem vagyok virágbuzi, nem jut mindenről az az eszembe! – kezdett el azonnal mentegetőzni, de valahogy azt is olyan viccesen csinálta.
- Igazából Lilianna, de nem szeretem, ha valaki a teljes nevemet használja – sóhajtottam.
- És az Annát?
- Ne! – nevettem el magam. – Kiráz tőle a hideg! Térjünk át a te nevedre, jó?
- Az enyémre? Én Tonya vagyok.
- Hú, de szokatlan név… hogy írod?
- Ipszilonnal – nevetett megint. – Úgy, ahogy hallod.
- Tonya… Tonnja – ismételtem meg más hanglejtéssel, mire viccesen felnyikkant. Elnevettem magam. – Bocsi! Olyan furán hangzik! Ezek szerint nem vagy idevalósi, igaz?
- De, teljes mértékben ide születtem – húzta ki magát, mintha büszke lenne rá. – Nem tudom, honnan jött a szüleimnek ez a név… sose kérdeztem. De ha tudni akarod, megkérdezhetem! Hátha eltévedsz még valamikor – vigyorgott le rám, én meg sértődötten kinyújtottam rá a nyelvem.
- Hátha… gyakran előfordul.
- És mire fel ez a hatalmas változás? – kérdezte hirtelen, témát váltva.
- Csak úgy jött…
- A gitártok is csak stíluseszköz?
- Nem, van benne gitár is – vigyorodtam el. – Errefelé van a próbatermünk.
- Ah, ezek szerint egy punk bandában játszol?
- Punk… hát, nem hinném, hogy punk. Igazából még csak ma kezdtük el a próbákat, nincs még saját számunk.
- Nem tudjátok még, milyen stílusú a bandátok?
- Igazából lehet, hogy csak én nem tudom… - húztam el a számat. – Én vagyok a friss tag. A többiek már majd’ egy éve együtt zenélnek… nem igazán ismerem még őket.
- És merre van a próbatermetek? Ezen a környéken nehéz helyet találni…
- Egy extrém szalonban – nevettem el magam, ő meg csak pislogott.
- Lizáéknál?
- Ah? Ismered őket? – néztem fel rá meglepetten.
- Nem… nem mondhatnám. Pár haverom már kavart azzal a csajjal. elég gyorsan váltogatja a pasikat.
- Oh… nahát. – Ezt nem néztem volna ki Lizából. Bár, elég vad csajnak tűnt már első ránézésre is. És jó alakja van. Könnyen találhat magának pasit… - És, te is közéjük tartozol? – vigyorgok fel rá, mire megrázza a fejét.
- Nem vagyok híve az ilyen „egyéjszakás kalandoknak”… bár tény, Liza szép lány. – Na ugye, megmondtam. – Hol szállsz le?
- Áh, majd a végállomáson.
- Huh, és idáig eljössz? Én csak két megállót megyek. Tudod, ha mindig ilyenkor végeztek, jöhetnénk akár minden alkalommal együtt - fordult felém a megállóban mosolyogva.
- Lehet róla szó – mosolyogtam én is. – Majd valamikor, ha már lesz saját számunk, meghallgathatnál minket!
- Lehet róla szó – ismételte el nevetve, amit mondtam.
Hamar megjött a buszunk, és miután felszálltunk, már nem beszélgettünk szinte semmit. A tömeg, és a zaj nem igazán adott lehetőséget, így csak álltunk egymás mellett, de jól éreztem magam. A próba miatt is, és mert Tonyát is jófejnek tartottam. Ha nem tápláltak volna belém Kijoék ennyi önbizalmat, biztos nem ismertem volna meg őt sem.

És innentől kezdve próbáltunk. Minden hétvégén, minden péntek délután, aztán ahogy eljött a tavaszi szünet, és Kijoval mi is jobban ráértünk, minden nap. Kicsit átalakítgattuk, feldolgoztuk Ren régi együttesének számait, és a kígyónyelvű gitáros komponált az egyik szövegem alá egy kezdetleges zenét. Nekem nagyon tetszett. Belejöttem a zenélgetésbe, úgy érzem, sikerült felzárkóznom közéjük. Persze, Rent kivéve. Rajta tökéletesen látszott minden pillanatban, hogy a helyzet szakértője, pedig fel sem merült benne egy pillanatra se, hogy felvágjon azzal, ő már megjárta egyszer ezt az utat.
- Hé, Annácska! – hallottam meg magam mögött egyik reggel, mikor leszálltam a buszról. Azonnal felforrt az agyvizem, és mérgesen fordultam hátra.
- Megmondtam, hogy ne hívj így!
- Tudom! – Tonya nagyon élvezte, hogy ezzel az egy szóval bármikor felhúzhat. – Mit csinálsz itt kora reggel?
- Riki befesti e lenövésem. És Ren beszélni akar velünk.
- Most egy csomó olyan nevet mondtál, amit nem ismerek – mosolygott le rám jól szórakozva.
- Bocsi… a bandatársaim – mosolyodtam el én is.
A tavaszi szünetnek már vége volt, lassan átlépünk a nyárba, szóval már nagyszerű idő volt. Ennek ellenére, amikor Tonyával befordultunk az utcába, és megláttam pár méterrel magam előtt Kijot, látszólag vastag pulcsiban, és sapkában, kissé elbizonytalanodtam. Lehet, hogy csak nekem van melegem…?
- Kijo! – kiáltottam előre, mire megállt, és érdeklődve hátranézett. Elölről megnézve, nagyon jól állt neki ez a piszkosszürke, kötött kukássapka.
- Nahát, jó reggelt – mosolyodott el, és bevárt minket. Érdeklődve nézett fel Tonyára. – Hú, de magas vagy! – állapította meg azonnal.
- Tonya, ő az egyik bandatársam, Kijo. Kijo, ő itt Tonya – mutattam be gyorsan őket egymásnak. – Itt dolgozik az utca legvégében.
- Kitalálom: rossz irányba mentél, és úgy ismerkedtél össze vele. – Morcosan rásandítottam, mire elnevette magát. – Sejtettem! Örülök, hogy megismertelek, Tonya! – Kinyújtotta felé az egyik kezét, a virágárus srác pedig megrázta.
- Részemről a szerencse.
- Kijo, nincs meleged? – kérdeztem rá végül. Túlzásnak éreztem a felcipzárazott pulóvert.
- Miből gondolod? – pislogott rám értetlenül. – Ja, a pulóver? Nem találtam normális pólót, úgyhogy rávettem.
Néma csendben meredtem rá, mint egy elmebetegre, ő meg csak érdeklődve nézett vissza rám.
- Na jó, nekem mennem kell. Nyitom a boltot – törte meg Tonya a csendet, és megütögette a vállam. – Szép legyél! És jó próbát – biccentett, aztán kikerült minket.
- Szia! – kiáltottam utána, és mi is elindultunk. Bementünk a szalonba. Ma se volt nyitva, de Riki kivételezett velem egy kicsit, és megígérte, hogy ma megcsinálja a hajam.
- Jó reggelt! – köszönt nekünk azonnal a kis kobold. Már rajta volt a köténye, és előkészítette a festékeket, már tényleg csak én hiányoztam. Liza a szőrmés lépcső egyik fokán üldögélve integetett nekünk, aztán rögtön visszafordult a körmeihez. Épp lakkozta őket.
- Nektek is – köszöntünk mi is, és én azonnal bevetettem magam a fodrászszékbe. Láttam a nagy tükörben, hogy Kijo leveszi a sapkáját, kicsit beleborzol a lelapult hajába, és lekapja a pulóverét is. Ami alatt egy… egyszerű szürke póló van.
- Ez neked nem normális?! – akadtam ki azonnal. – Ez a sima, tök egyszerű póló?! Te miért akarsz kiakasztani folyton?!
- Öhm… - Kijo elnevette magát. – Túl egyszerű. Nem illik hozzám!
- Valóban nem… - morogtam.
Kijo leült Lizához, pár lépcsőfokkal lejjebb.
- Hé, kifessem a körmeidet? – fordult a punk lány azonnal felé.
- Milyen színek vannak?
- Sárga, narancs, pink, bordó, zöld, sötétkék, és fekete – sorolta Liza.
Csak ne pinket, ne pinket, ne pinket…
- A fekete jó lesz! – Felszusszantam. – A gyűrűsujjamra meg pinket. – Összeszorítottam a szemeimet.
- Rendben! – nevetett a lány.
Befejezte a saját körmeit, és miután azok megszáradtak, neki is állt Kijo ujjainak. Közben Riki már a fejemre kente a szőkítőt. Épp mentünk volna hátra lemosni, mikor betoppant Ren, aki miatt mindenkinek ilyen korán be kellett jönnie.
- Késtél! – szólta meg Riki azonnal. – Ráadásul nem is keveset!
- Bocsesz, tudok róla. – Ren bezárta maga mögött az ajtót, aztán ránk mosolygott. – De jó hírt hoztam. Kijo, neked festik a körmöd…?
- Aha. Tök jól néz ki! – mutatta a srác a kígyónyelvű felé a már megszáradt jobbkezét.
- Ez több, mint nagyszerű – rázta meg Ren a fejét. – Szóval tegnap elmentem a RexX-hez.
- Az egy kutya – állapítottam meg azzal a rengeteg tudásommal, az állatokkal kapcsolatban.
- Ja, meg a kiadó, akivel szerződtünk az előző bandámmal.
- Micsoda?! – Liza majdnem kiejtette a lakkozó ecsetet a kezéből, ahogy felé fordult.
- Jövő héten szívesen meghallgatnának minket – mosolygott szélesen Ren. – Úgyhogy nem ártana gyakorolnunk a saját számainkat.
- Ez most komoly? – kérdeztem. – Úgy érted, lesznek majd cédéink, meg ilyenek?
- Ha tetszünk nekik, szerződtetnek minket, lesz egy stúdiónk, és igen, Lili, lesznek cédéink. De ahhoz sokat kell dolgoznunk! Nemsokára itt a nyár, nektek is szünetetek lesz, és akkor beindulhatunk.
- Ez állat! – Riki úgy szorongatta a zuhanyrózsát, hogy kicsit veszélyben éreztem magam alatta, még így is, hogy nem hajoltam hátra a tálba.
Kijo felállt a lépcsőről, odabattyogott Ren elé, felnézett rá, és hirtelen a nyakába borult. Szegény srác majdnem összecsuklott, olyan váratlanul érte.
- Hé, ha összekörömlakkozod a hajam, nagyon megverlek, hallod?! – mérgelődött, aztán elnevette magát, és megölelte Kijot. – Na látod, milyen jó arc haverod van?
- Te vagy a legjobb! – nevette Kijo, és elengedte a kígyónyelvűt. – És mi leszünk a legjobbak – tette még hozzá.
Elmosolyodtam. Olyan aranyos volt ez a jelenet, mintha a kisfiú megölelné az apját. Aztán hátrahajtottam a fejem a tálba, és Riki elkezdte lemosni a hajam, én meg kicsit elgondolkodtam.

Innen már nincs visszaút.

Címkék: Lost Paradise

- Lizzy, hozzád jöttek!
Riki kiabálása apró visszhangot vert a próbaterem, és a klubszoba közötti folyosón, és mivel nem csuktam be a klub ajtaját, a hang bejutott hozzám is, ezzel felébresztve. Pedig nem is aludtam el olyan régen… talán fél órája. Álmosan felültem, és megdörzsöltem kicsit a szemem. A szőnyegen aludtam, fejemet a puffnak döntve, így kicsit elgémberedett a nyakam, de egy kis mozgatás után már nem is fájt. Lerohantam a lépcsőn, és mosolyogva köszöntem a vendégemnek.
- Megint aludtál? – kérdezte Riki kicsit rosszallóan.
- Ezt honnan veszed?!
- Elkented a sminked…
Belenéztem a nagy tükörbe, és szörnyülködve felnyögtem.
- Szent isten!
- Mint egy panda! –Riki nagyon jól szórakozott rajtam.
- Na jó. – A mini hűtőnkhöz léptem, kikaptam egy energiaitalt, és felbontottam. – Vik, nyugodtan ülj le, amíg felébredek! – Vendégem elmosolyodott, és levágódott a székbe. – Akkor a szokásos?
- Jepp!
- Riii, keversz be nekem szőkítőt? – néztem rá nagy szemekkel, mire Riki felhúzta a szemöldökét.
- Nem túl meggyőző a kiskutyanézésed ezzel a borzalmas sminkkel. – Felhúztam az orrom, de mielőtt rákezdhettem volna, gyorsan hozzátette: - Keverek!

-ooo-

Mikor ide költöztem, ebbe a világ közepe országba, nehezen szoktam meg, hogy itt nincs se tengerpart, se kellemes idő.
Amikor ide jöttem, mínusz tíz fok volt.
Amint beléptem az új lakásomba, már utáltam ezt a helyet.
„Sikeres akarsz lenni? Akkor kapd össze magad, és legyél sikeres ott, ahol vevők az ízléstelen gönceidre, és idióta kacatjaidra!” – nagyapám vádló szavai visszhangzottak a fejemben. Mondjuk tudtam, hogy igaza van, még ha így is adta a tudtomra; ha azt akarom, hogy a ruháimat sokan szeressék, olyan helyen kell próbálkoznom, ahol biztos akad, akinek tetszik. Egy problémám volt csupán: fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki.
A legjobb megoldás talán az internetes hirdetés lett volna. De ahhoz nem ártott volna egy számítógép, és… természetesen internet. A második ötletem a szórólapozás volt, de ahhoz meg kellett volna valamilyen hely, ahol megmutathatom a ruháimat. Erre pedig nem volt pénzem.
Így lettem elszánt, nagyravágyó fiatalból utcai árus.

- Hé Ren, ezt figyeld! – Egy tornacipő fékezett le előttem. Vékony, zöld csőfarmerrel takart lábak álltak ki belőle, és ahogy feljebb néztem, egy kis, keresztes mintával borított kabát fölött egy boldog arcú, fekete-piros borzos hajú fejet pillantottam meg. – Utcai ruhabolt!
- Meglep? Szoktak árulni öltönyöket is… - A mellette lévő férfin bakancs volt, hosszú szövetkabát, és a barna haját oldalt kontyba fogta. Emiatt valamiért úgy nézett ki, mint egy másnapos bohóc. – Bár nem hinném, hogy gyakran látsz öltönyt…
- Jó, de nézd már meg, ezek a ruhák állat jók.
- Mind női – motyogtam halkan.
- Tessék? – A piros hajú kicsit előrehajolt hozzám.
- Női – morogtam hangosabban.
- Ah. Milyen mogorva ez a lány! – egyenesedett fel, és a másikra nézett. – Mindegy, én azért körbenézek, ha nem gond!
- Jó.
A srác sokáig nézelődött, a magasabb pedig állt velem szemben, és várta. Én elbújtam a sálam mögé. Nagyon hideg volt. Nem szoktam még hozzá.
Végül négy ruhát, és egy maréknyi kisebb kiegészítőt tett elém az asztalra.
- Ezek összesen mennyibe kerülnek?
Felnéztem rá.
- Hetvenezer.
- Ren, pénzt – nyújtotta ki a magas felé a kezét, mire az felocsúdott a bambulásból, és felháborodva nézett rá.
- Mi vagyok én, szeretetszolgálat?!
- Ha hazakísérsz, visszakapod!
- Tök máshol lakom, mint te…
- Naaa!
A barna felsóhajtott, előkapta a pénztárcáját, és kifizette nekem a hetvenet. Meglepett.
- De ugye nem fogod ezeket felvenni, ha én is látlak? - A srác felnevetett.
- Nem ígérek semmit!
Halványan elmosolyodtam a sálam alatt. Ez a kettő… idegesített.
Ők voltak az első, és utolsó komoly vevőim.

Egy héttel később beköszöntött az igazi tél, és húsz centis hó esett fél nap alatt, így lemondtam az utcán árulásról. Pár szórólapot sikerült elosztogatnom, így még volt bennem némi remény, de már nem túl sok.
Elbizonytalanodtam, de nem estem kétségbe. Végül is, nem felkészületlenül jöttem ide, jártam iskolába, és bár diplomám nem volt, szakmám igen. Az évek során fodrász végzettséget szereztem, és kijártam egy sminktanfolyamot is, úgyhogy miután kisajnáltam magam, és a nyakamon maradt ruhákat, talpra álltam, és nekiálltam munka után kutatni.
A legtöbb közeli szalonba beadtam az életrajzomat, aztán nem volt más dolgom, minthogy várjak. Meglepetésemre, miközben a visszajelzésekre vártam, páran felhívtak, és a ruháim után érdeklődtek. Így sikerült még eladnom három-négy ruhát, és pár kiegészítőt.

Az első visszautasításomat telefonon kaptam.
Aztán jött a következő hívás, és egy SMS is, mindkettő negatív tartalommal. Kissé elkeseredtem. Talán könyvelőnek kellett volna mennem – gondoltam magamban, és félve néztem meg a postaládámat. Nem voltam felkészülve a hó végi számlákra, pedig már ideje lett volna átnézni őket. A számlák, és az ócska hirdetések mellett még két levél fogadott. Elsőre úgy láttam, mindkettő munkaügyben, úgyhogy a lakásban, a számlákat félretéve, először azokat bontottam ki.
Nem tévedtem sokat. Az egyik valóban egy szalonból jött, méghozzá abból, amibe a legtöbb reményt tápláltam; egy extrém fodrászatból. A levélben semmi hivatalos nem volt, főleg, hogy így kezdődött: „Sajnálom, leöntöttem a telefonom üdítővel, úgyhogy kénytelen vagyok levelet írni.” A folytatásban tömören közölte velem, hogy örülne, ha valamikor jövő héten beugranék megbeszélni a részleteket, és akkor akár lehet a dologból valami. A végére még odabiggyesztette, hogy „Juhú!”, aztán kacskaringós betűkkel aláírta, és rajzolt mellé egy mosolygós fejet. Egyszóval, a levél kissé elképesztő volt, viszont majdnem elsírtam magam örömömben.
A második levél nem egy fodrászattól jött. Hanem egy bolttól. Egy bolttól, amiről még nem is hallottam. Felkértek, hogy szerdán látogassak be hozzájuk még néhány ruhával, és kiegészítővel, mert úgy gondolják, lenne rájuk kereslet, és érdemes lenne szerződést kötni.
Ekkor már megállíthatatlanul bőgtem.

A ruhabolt elég messze volt mind a lakásomtól, mind a helytől, ahol nemrég még árultam. Nem volt túl nagy, csak egy kis kirakat, ahova gyönyörű ruhákat raktak ki, egy keskeny ajtó, ami fölött nagy, gótikus betűkkel állt a bolt neve: Darkey Veil. Nagy, bátorító levegőt vettem, és benyitottam.
Az ajtó fölötti kis csengő vidáman csilingelve jelezte, hogy jött valaki. Bent nem volt nagy hely, viszont tele volt rakva ruhákkal, a fal alig látszott. Két sor ruha között pedig díszként ott lógott… az egyik ruhám.
- Szia! – hallottam meg kicsivel magam mellett, és mikor odafordultam, egy göndör hajú, mosolygós nőt pillantottam meg a kassza mögött. – Te vagy Liza, ugye?
- Jó napot – köszöntem bizonytalanul, és bólintottam. Intett, hogy menjek közelebb, én pedig odaléptem, és letettem a pultra a hozott ruhákat.
- Ugyan, elég egy „szia” – nevetett fel. Harminc körülinek néztem, de tele volt életkedvvel. – Láttam, hogy meglepett, hogy kinn van a ruhád.
- Igen… nem emlékszem, hogy vettetek volna tőlem…
- Nem is – mosolygott a nő. – Két hete bejött egy srác, ő adta nekünk. Meg ezt is – mutatott maga mögé, és tényleg; ott volt egy másik általam készített ruha. – És azt is. – Most előre mutatott, úgyhogy hátrafordultam, és a másikkal szemben is volt egy ruhám. Egy nagy kereszten lógott. – És a szórólapod. Kitettük a ruhákat, mint dísz, mert mindből csak egy van, ugye… de rengetegen kérdezgették, hogy mennyibe kerül, és van-e más méretben. Ezért kerestelek fel – mosolygott szélesen.
Csak pislogtam. Egy srác bejött három ruhával, és eladta nekik… a piros hajú, és a barátja jutott eszembe. Ők voltak azok, akik több ruhát is vettek…
- Megnézhetem, mit hoztál? – nyúlt a nő a pultra tett ruhák felé, mire bólintottam, és lehúztam róluk a védő zacsit.
- Csak hármat hoztam… meg pár kiegészítőt. De tudok még hozni! Vagy akár, ha gondolod… akkor eljöhettek hozzám, és megnézhetitek mind!
Nagyon zavarban voltam, nem tudtam, ilyenkor mit kell csinálni, de nem akartam elszalasztani ezt a hatalmas lehetőséget.
- Nyugi! – A nő felnevetett. – Ne aggódj. Lehet, hogy felmegyünk majd, hogy ne kelljen cipekedned. A következő lenne az ajánlatom. – Közben felemelte az egyik ruhát maga elé, és megnézte elől, hátul. – A kiállított ruhákból csinálhatnál párat több méretben. És ebből a háromból is! Meglátjuk, mennyire van érdeklődés felőlük, és ha fogynak, akkor csinálunk egy katalógust a ruháidról, amiből lehet rendelni. Mint ez. – Letette a ruhát az asztalra, és a pult alól kihúzott egy kis füzetkét.A kezembe nyomta, én meg belelapoztam. Világos, vagy teljesen fehér, fodros ruhák voltak benne, nagyon szépek voltak. – Ezekből a ruhákból csak kettő van kitéve itt a boltunkban, több méretben, és mindegyikből van egy darab hátul. A vendég megnézi a katalógust, ha valamelyik tetszik neki, meg tudjuk mutatni, és rendelhet belőle a méretében. Ha rendelt, mi szólunk a készítőnek, aki megcsinálja, és elhozza nekünk.
- Értem – bólintottam. – És ebből mennyi lenne a hasznom?
- Ah, ezek szerint megfontolod? – mosolygott szélesen. – Ötven százalék.
Ahogy elnéztem a katalógusbeli ruhák árait, nagyon jól hangzott ez az ötven százalék.
- Nem kell megfontolnom… benne vagyok! – mosolyodtam el én is.
- Ennek örülök! – csapta össze a kezét a nő. - Akkor jövő héten valamikor felmennénk megnézni a többi ruhát. Telefonon majd szólunk előre!
- Rendben – mosolyodtam el. – Ezeket akkor most itt is hagyhatom? – utaltam a ruhákra, és a kiegészítőkre, amiket hoztam.
- Persze! Kitesszük őket, a cuccok meg hátha elkelnek. – Közben előkapott egy tollat, és egy kis papírra felírt egy telefonszámot. – Tessék, mentsd el, erről a számról fogunk majd hívni. Csak, hogy meg ne lepődj – kacsintott rám.
Elvettem a papírt, megköszöntem vagy négyszer a lehetőséget, aztán elköszöntem, és elindultam hazafelé. De ahogy befordultam egy másik utcába, megláttam magam előtt a piros hajú srácot. Magas szárú tornacipőben volt, a nagy hó ellenére, és… a negyedik ruhában, amit tőlem vett.
- … Nem… fázol…? – néztem rá elhűlve. Végül is, mégiscsak egy fodros, buggyos női ruhában volt. Elégedetten elmosolyodott.
- Én mondtam, hogy nem érdekel, hogy női.
- De hát… ahh… mindegy… miért csináltad ezt?
- Mármint mit?
- Miért segítettél nekem? Beadtad annak a boltnak a ruhákat…
- Ja, hát – vonta meg a vállát. – azt mondták, örülnének pár új ruhának. Te meg pont olyanokat készítesz, ami jó nekik. – Szélesedett a mosolya. – Amikor megláttalak, ahogy ott ültél egykedvűen a sok ruha mellett, rögtön arra gondoltam, hogy itt a helyed.
- Ebből neked mi hasznod…?
- Hmm? – Kérdőn nézett rám. – Mindenből hasznot kell húzni? – Összevontam a szemöldököm, és kissé vádlón néztem rá. – Na, mondd csak ki, mit gondolsz.
- Azt gondolom, hogy egy idióta vagy.
- És még?
- Őrült.
- És?
- Beteg.
- Na, mondjad csak!
- Nem vagy normális! Tiszta fura vagy első ránézésre, most meg ráadásul női ruha is van rajtad! Itt állsz a húszcentis hóban, mint egy elmebeteg, és, és hát nem is tudom, de ez így nem kóser, hallod? Mi vagy te, valami jótevő tündér, vagy egyáltalán mi bajod van? Vagy ebben a városban ez megszokott?! Ez a hely tök szar! Hideg van, kosz, por, szűk utcák, kutyaszar az úton… komolyan, nem tudják felszedni az állat után?! Meg ez a sok kocsi is, basszus, olyan hangosak! – Már egyáltalán nem arról beszéltem, amivel kezdtem, és amire ki akartam lyukadni, de egyszerűen csak dőltek belőlem a szavak. Sose beszéltem még ennyit, de a srác csak állt velem szemben, és mosolyogva hallgatta, ahogy össze-vissza beszélek mindenről, és közben mosolygott. Egyszer sem szólt bele. Jól esett kimondani mindent, ami éppen eszembe jutott, nem féltem a következményektől, nem éreztem zavarban magam a helyzettől, pedig még sose álltam ekkora hóban egy női ruhába öltözött pasi előtt, miközben már ment le a nap. Annyit beszéltem, hogy elfáradt a szám, de még mindig lett volna mit mondanom. Végül csak sóhajtottam egyet. – Köszönöm – zártam le az egyoldalúvá vált beszélgetést.
- Váo – szólalt meg végül, és elnevette magát. – Igazából a harcos pulykák után már nem tudtam követni, mit beszélsz, de úgy érzem, ezt mind hallanom kellett. Mellesleg… - A háta mögül előrehúzta a kis válltáskáját, amit eddig észre se vettem, és kivett belőle egy kis pénzt. – A cuccokat, amiket nekem hetvenért adtál el, a Darkey Veil százötvenért vette meg. Úgyhogy ez itt neked jár – nyújtott nekem nyolcvanat.
- Mi… mennyiért?!
- Meggyőzőnek tűntek a holmijaid – vigyorgott. A kezembe nyomta a pénzt, aztán biccentett. – Sok sikert a továbbiakban. Megyek, mert… fázik a combom!
Elnevettem magam.
- Mert ez egy…
- Női ruha! Tudom. – Még egyszer rám mosolygott, és elindult. Én az ellenkező irányba mentem, így megfordultam, és abban a pillanatban kicsordultak a könnyeim. Boldognak éreztem magam.

Csütörtökön ellátogattam az extrém szalonba. Valamiért ezerszer magabiztosabbnak éreztem magam, mint bármikor valaha.
- Helló! – nyitottam be kopogás után. A fodrásznak épp vendége volt, így várnom kellett kicsit. Addig körbenéztem. A citromsárga fal egy kicsit ijesztőnek tetszett, de amúgy egész kis otthonosnak tűnt a hely. A fodrász stílusa pedig pont olyan, mint amilyen a levele volt; fura, vicces, bohókás.
- Bocsi, hogy várnod kellett – fordult felém a srác, miután a vendége elment. Nekitámaszkodott a fodrászpultnak. – Szóval, Liza, igaz?
- Hívj csak Lizzynek – csúszott ki a számon.
- Lizzy – mosolyodott el jókedvűen. – Én Riki vagyok! Fingom sincs, hogy mit kell ilyenkor kérdezni, mert még senki se akart itt dolgozni, de hmm… szóval délről költöztél ide?
- Aha, pár hónapja.
- És tetszik itt?
- Nem, szar. Hideg van. – Riki elnevette magát.
- Igen, szerintem is. Én is délről költöztem fel, még régebben… nehéz megszokni a klímaváltozást.
- Igen! Meg nincs tenger. Csak kosz. De az rengeteg. Meg a rohadt autók…
- Igen, a sok szmog. Na, akkor körbevezetlek! Ez a fodrászpult, itt a hajszárító, a vasak itt vannak, itt mindenféle hab, meg zselé van, lakkok, ez lesz a te pultod, ott a hajmosó, ott vannak a festékek, és a szőkítők, dauer kellékek… – kezdett el mindent mutogatni, anélkül, hogy elmozdult volna. Vicces jelenet volt.
Éreztem, hogy hamar meg fogjuk érteni egymást.

Így, hogy minden sínen ment, nagyon hamar eltelt egy hónap. Szerződést kötöttem a Darkey Veillel, igazi stúdióban fotózták a ruháimat, és kész a saját katalógusom is. Rikinek pedig sikerült bizonyítanom a szakma terén, így a próbaidőmnek is vége – bár, azt mondta, neki aztán nincs szüksége próbaidőre.
- Te Riki – támasztottam meg a fejem a pulton. Épp nem volt vendégünk. – Ez a fal túl sárga.
- Igen. Ilyenre lett festve, lehet, hogy azért… - gondolkodott el munkatársam, aztán elnevette magát. – Zavar?
- Nem, szép, csak olyan… túl sárga, érted? Nem gondolkodtál még azon, hogy fel kéne dobni valamivel? Mondjuk, festhetnénk rá valamit…
- Ez egész jó ötlet… de mit?
Már épp mondtam volna valamit, amikor kivágódott az ajtó, és berontott rajta… a piros hajú srác.
- Riki, ezt nézd! – állt meg előtte, és felhúzta a szivecskemintás ingjét a hasán. Piercing csillant a köldökében.
- Komolyan megcsináltattad? Na nee – tátotta el Riki a száját.
- Ha valamit mondok, az úgy is lesz – mosolygott a srác, aztán észrevett engem is. – Oh, helló! – fordult felém, miközben leengedte az inget a hasán. – Oh! – Most ismert fel. – Liza!
- Ti… ismeritek egymást? – néztem Rikire, de látszott rajta, hogy ő is ezt akarta kérdezni.
- Kijo az egyik legjobb barátom. Te honnan ismered?
- Hát, én… az utcáról.
- Na nehogy már ribanckodsz is – sandított Riki a piros hajú felé.
- Nem úgy! – vágtam rá azonnal. – Az utcán árultam a ruháimat, és ott találkoztunk. Segített eladni őket.
- Még egy jótett? – tette Riki csípőre a kezét. – Kezdem azt hinni, hogy tényleg valami angyal vagy, Kijo.
A srác elnevette magát.
- Mindenesetre… biztos jelent valamit, hogy megint találkoztunk, nem? – nézett rám. – Talán a sors akarta így!

Talán a sors akarta így.

Címkék: Lost Paradise